Ott, hol az élet ritka, torz vendég
S a vérnek bódító illata szent ék
Hol Holdnak fénye ragyog üveges szemeken át
Ott legyen kellemes, mély, szénszín éjszakánk

Egy hosszúnak tűnő nap estéje volt, hősünk pedig írt. Mi mást is tehetett volna? Például tanulhatott volna, vagy éppen megírhatta volna régen esedékes dolgozatai legalább egyikét. Mégsem tette. Inkább írt. Akadozva és kételkedve gyarapodtak a mondatok az új műben, valami megfoghatatlan, és láthatatlan cél felé.
Aznap egyetlen zeneszámok, hangosan, folyton ismétlődve határozták meg a hangulatot. Ha megunódtak, lecserélődtek egy másikra, ami szintén újra- meg újraforogva határozott meg valami más érzelmet, hangulatot, színt a szobában.
Hősünk, ismét csak, túl sokat gondolkodott. Tudta magáról, túl sok mindent kell folytatnia ahhoz, hogy az egyetlen íráson akadjon meg, ezért ismét megindította az értelmetlennek tűnő sorokat. De a sorok nem akartak jönni. A monitor fényében sápadó amatőr szemei ragadtak, ízületei beálltak, előjöttek a királyi teendők, és bármi, amire nem is gondolnánk, elvette az írástól a helyet. A fiú mégis a városi legendák szintjén küzdött, és lassan, túl lassan, megteltek a sorok. Az egyetlen probléma a tartalommal volt, merthogy az nem igazán volt. Azaz volt, körülbelül olyan szinttel, ahogyan a papírkosár van tele anyaggal, amikor már dombba gyűlik körötte a sok galacsin. A tervek várattak magukra, minden állónak tűnt, és nem mozdult sehová. Írónk vakarózott, nyújtózott, ásított, pótcselekvései tomboltak.

Valahogyan mégis sikerült véget keríteni az írásnak, valamire való lezárással. Talán vágyai adtak erőt hozzá, talán valamiféle idő közben felépült ihlet. Ő sem fogja megtudni soha, de az ujjai szánkáztak a billentyűkön, a szavak pedig rekordgyorsasággal szöktek a képernyőre. Pár perccel később pedig, igényeit kielégítve, szükségeit letudva, újra leült az édes-könnyesen sugárzó monitor elé olvasni valami irodalomelméletet...