Mi történt? Mi történik? Miért változik ennyi minden pár hét alatt? Mi hiányzik, vagy mi lett más? Mitől lett távoli a hangod? A kérdések sorakoznak bennem, és másra már nem is tudok gondolni, csak, hogy nincs már más hátra, mint mindent félretéve nekilátni megalapozni azt, aminek még a közelében sem vagyok.
Problémák vannak és lesznek, de ha hagyom magam elaltatni a tudatban, hogy "lesz még" van egy olyan érzésem, hogy mégsem lesz olyan könnyen. Hol van belőlünk az előre való törekvés? Miért akarunk beleülni a megszervezett rendbe, ha már tudjuk, hogy késő?
És végül... Én miért hagytam belealudni magamat ugyanebbe a ritmusba, és miért nem léptem előbb?

Az író, vagy bárki is legyen, nem akarva újra végiggondolni az utóbbit, nem tudta a válaszokat, és nem tudta merre nézzen. Amerről biztosságot várt, a telefon túloldala sem volt már a régi. Valami megváltozott, és a kép, amibe hősünk hazaérni hitt, összeomlani látszott.
A fiatal, de valahol mégis erőteljesen öregedő férfi megragadta saját haját. Érezte magán, hogy minden mozdulata a gondokkal teli férfié, a sablon rá is igaz volt, és az éjszaka közepén, akadozva gépelve semmit sem tudott tenni ellene. Aludni akart, de gondolatai felkeltették, hogy megírja a sorokat, de amint beléjük merült, máris az ágyra gondolt, és a kellemes-vágyott álmokra, amik elragadják egy kicsit, mielőtt munkát keresni indul a másnapi városi dzsungelben.
A csendes falu után... Ez mindenképpen kikívánkozott még. A közeli múlt mindent megfordító képe élénken élt a most újra "szabadon" a gépe előtt irogató férfiban. Visszavágyott, és átkozta a testét annak gyengeségéért, és átkozta magát azért, amiért nem tudta, vagy talán akarta, elsőre megoldani, minden áron megoldani a problémát, ami végül hazaküldte.

A kezek pedig megálltak, hosszú, csendes szünetre. Az írásnak itt vége.
 

Ó, igen. Valami még mindig ott volt hősünk fejében. Volt amit egyszerűen elfelejtett, amit abbahagyott, amit kitett, és amit azóta megtett, de volt valami, a kevés dolgok egyike, ami még mindig ott volt egy év után is. Valami, ami kitartóan ott lobogott a horizonton, hogy erőt adjon neki, valami, aminél szebbet ritkán talált azelőtt életében.
Talán csak a csendes magány, vagy az igazi zenék tökéletessége érhetett fel azzal, amit azon a horizonton láthatott, újra meg újra, és mindig ugyanúgy. Akár könnyek között, akár álmodozva, felbátorodva valamin, ami talán soha sem létezett, mindig megborzongott attól az érzéstől, hogy a horizont ott van a számára, mint a csend, és a fölötte elterülő, zengő és csengő, szabad égbolt találkozása, és ezek határa; valami tökéletes, és leírhatatlan, örök szépség.
Amikor az író, hosszú-hosszú terméketlen, és zajos hónapok után írta a sorokat, már nem tudta, hogy mire várt egészen addig a napig, miért kellett, csak a tudatba kapaszkodnia, hogy érezhesse, hogy tudja, a horizont még mindig formálja azt az alakot, még mindig vár, hogy közelebb léphessen, és hogy végre átlépje a láthatatlan és elérhetetlen határt. Folyamatosan mocorgó gyomorral, és vadul táncoló, borzongó érzésekkel teli éjszakában írt újra.
Az üres hónapok, a rendszerezett élet pokla alól menekülni akaró író nem tehetett mást, megint a horizonton kirajzolódó képre nézett, és megint azt kívánta, bárcsak ne lett volna végtelenül ostoba egy évvel azelőtt, bárcsak tette volna meg, amivel kirángathatta volna magát az üres távolból, hogy egyszer tényleg elérje a képet, és tényleg számítson, segítsen, és éljen valakiért...

A hoszú csendben, az éjjel álmot kerülgető látomásaiban persze már végtelen hosszan, és megállás nélkül villámlottak fel hősünkben a képek. Emlékek és egbánások, vágyak és érzések, ami mind ugyanazt akarták, amik mind valamiért kiáltottak. A kiáltás viszont nem egy képért szólt, nem egy új érzésért, nem egy állapotért; mindent akartak, mohón és türelmetlenül.
Az író csak elnézni tudott saját sorairól. Nem bírta a tükröt, amit magának állított, és nem bírta, hogy nem tudja mi jön először, de engedett. Lassan, de reménytelenül engedett a gondolatai cikázásának, a borzongásnak, és az agyatlan homálynak, ami már érezni is tetszett valamit, ami tökéletesebb minden képnél és hangnál, érzésnél és tudásnál. Egy lányt látott maga előtt. Nem a horizontot, és nem zavaros érzést, hanem magát a néma zenét, a határnélküliséget, nyíltságot, és teljességet; amit annyira szeretett, amit féltve őrzött annyi éven át.

A lassan érő, sebeket takargató, féltő és maró érzést, amit annyi év után már nem félt akarni, amit már nem csak csodálni, de újra érinteni akart, óvatosan, mint a kísérletező gyerek, gyengéden, mint a kéz, ami vakon keres, és ragadva, mint a csecsemő, anyja ujját szorítva az első, már új találkozásuk után.

Írt, majd törölt. Írt, törölt. Írt és megint törölt. Lehunyta a szemét. Várt. Ő sem tudta mire, de mint egy értelmetlen bábu, valami elbutított, nyekergő, ropogó kacs, csak várt. Száraz szájánál csak az órák óta várakozó hólyagja zavarta jobban, de hősünk nem kelt fel. Lusta volt, és kényszeresen kapaszkodott az írásba, amiről nem tudta, hogy vár-e még rá, vagy csak emlegeti önmagának, hogy csinálja. Csinálni akarta, de a kétely folyamatosan ostromolta a makacs kapukat.

Ez vajon elég? Mi? Mi lehetne ennél több? Minél? Már azt sem értette mit akar magyarázni. Magyarázni akart - ez a gondolat rágta az agyát, egyre irritálóbban. Megmondani, káromkodni akart, mint egy vert kutya, ki akart szólni a kilátástalanságból, hogy megkapja a fejére az egyetérző simogatást - igen, tudjuk. Pont, mint a speciális emberek versenyén helyezettnek lenni. Émelyítő érzés fogta el a gyomrát. Nem tudta, attól, amire éppen gondolt, vagy éppen attól a helyzettől, amiket az annyira kerülni igyekezett, amikben érződik az igazi akarat hiánya, a motiválatlanság, és a függés, mint élethelyzet. Mocskos emberi roncsok mintái, amikhez most hányingernyi közelségben érezte magát.
Persze ilyenkor is tudott, vagy inkább minden kapaszkodót keresve akart találni olyan gondolatokat, amik ebből kilengethették, amikért még kart sem kell kinyújtani, amikért fel sem kell állni, amikért semmit sem kell tenni egy elhatározáson túl. De az éjszaka, amiben állandóan élt, úgy érződött, mint egy határvonal, amin ő maga most kényelmesen elterpeszkedik, majdnemhogy szétfolyik a lusta burjánzásban.

A határvonal a gyűlölt és rettegett rémálmokba illő életképek és a csak akaratnyira levő rendes, alkotó élet között olyan volt, mint egy folyamatosan félálomban tengődő, vöröslő szemű álmatlan tag szobájában ülni, és az ágyán elterülni. Egy olyan helyen, ahol még a nyughatatlan szemek sem kutatnak, amit még ennek a helynek a lakója sem bír el, valamely megrögzött téboly viszont mégsem hagyja kitoloncolni erről a helyről. Még most sem, hogy átjárják a szoba idegen, és mégis hívogató fényei.

A fények. A kezére fektetett arccal, a mesterségesen teremtett sötétségbe nézve is csak a fényekre tudott gondolni. A fényekre, amelyek ebben a szakában az évnek sosem hagyják el, és amelyek meghazudtolják minden éjjel tébolyult útkeresését. A fények, amelyek elváltoztatják, és sértően hideggé teszik a monitor egyébként ismerős, mindennél természetesebb, arcára és kezeire szóródó halovány fényét. A fények, amelyek sugaraiban jobban ismerte már bőrének minden apró részletét, mint a nap bármely fényénél tette azt élete során.

Voltál már úgy, hogy valamire vársz? Valamire, amiről azt sem tudod mi, mikor jöhet el, miért vársz rá; előtted van, és mégsem  tudod meg mi az? Voltak már üres pillanatok, amikor érezted, hogy egy pillanatra, egy felismerésre vársz, amikor a tested minden porcikája borzong a várakozástól, de a borzongásból zsibbadtág lesz, és végül csak a kérdés marad?

Hősünk teste megint és megint megborzongott, talán a hidegtől, talán a hiánytól, ami minden szemhunyáskor belekapaszkodott a hátába, mint egy láthatatlan majom, ami minden egyes alkalommal végig simít a gerincén, ha álmodni kezdene. A szemhunyások egyre sűrűbbek lettek, és az írás közben a gondolatok lelassultak. Minden koromfekete pillanat magával rántotta, és villódzó képeket vetített a féléber süppedésbe. Az ágy, ami körülvette írónkat érzések, gondolatok, képek és a csodálatos zene szövevénye volt, amiben elringani túl könnyűnek tetszett. A kezek a billentyűzeten pihentek, a fej félálomba borult, a dallamok diktáltak, hullámzó, történő sorokat, erősen, majd lágyan ringva, és az írás lassan, szaggatottan folyt a vége felé.
A zene végül mindenen eluralkodott, s habár hősünk fején átvillant a nyűgös várakozás, ismét el akart süppedni, feledni, dúdolni, ültében bóbiskolni, majd írni még pár betűt, sort, bekezdést. Miről akart írni? Már nem saját lelkéről, nem akart a gonjaiba vonni senki védtelen olvasót, nem akart másokra tukmálni nehéz pillanatokat. A zongorák billentyűire, a világ talán legcsodásabb hangjaira gondolt, látomásában érzékeny női kezek járták a csontfehér billentyűket, s a hangok, amik járták a szobát, életrekeltették saját kis szobáját.
A sötétségbe burkolózó kis helységben nem volt semmi más, csak egy zongora, erősen, kecsesen, előtte egy hang, két kéz, maga a csoda, amit soha semmi nem visz ki a divatból. Tökéletes, nyugtató, felkavaró, lélekbe markoló, fenyegető, túláradó zene, és kecses, lágy hang, női szólam. A legszebb a világon, ami lázálomba ringathat egy férfit.

Itt ülök, valahol, valamikor, valamiért. Egyik paraméter sem tiszta, egyik gondolat sem igazi, csak az biztos, ez a pillanat emlékezetes kell, hogy maradjon. Hogy miért is? Hogy soha többé ne történhessen meg. Hogy ne legyen pillanat az életemben, amikor valakinek kinyílok úgy, hogy bármikor a szívemig szúrhat.
Hogy miért írok ilyesmikről? Hogy miért írok ilyen őszintén és naívan, talán utoljára életemben? Mert jobbra nem futja egy olyan embertől amilyen én vagyok. A őszinte, romantikus, mindenét odaadó balfasz ennyi volt, legalább még egy hosszú csöndes időszak erejéig...

Egy fájdalmas este egy fájdalmas pontja volt. Az író ennyit préselt ki magából, majd csatlakozott a társasághoz újra, de már csak látszatnak. Ennyire futotta. A szavak csöngtek az elméjében, a betűk peregtek a szeme előtt. Valami hiányzott, valami teljesen eltűnt előle, ami miatt addig bármit megtett volna.
Úgy érezte elgyengült, olyan volt, mint a papírlap ha szél ellen küzd, s eltűnt róla az utolsó nehezék is. Gyávává vált abban a percben, és szégyenteljesen, bolond módjára írt. Aznap este, és a másnap szédítő lázálomszerű ténfergésében jött rá mennyire megtántorodott, és csak szánni tudta a leírt sorokat, de nem akarta őket, sem az emléküket eltörölni. Tanulni akart, azt akarta, emlékezzen arra, milyen helyzetben vannak azok, akik segítség nélkül, egyedül élnek át ilyen fájdalmat.
Segítség. Vágyott rá, segíteni akart, hogy a szükség érzése megerősítse, és segítsen rajta is. Itt akadt el megint, és megint, túlozni akart és mégsem, menni akart és mégsem, aludni akart és mégsem. Várta az álmot, ami annyi képben jött, amennyi arcra csak emlékezni tudott, és mindig csak új arcokkal bővült.

Soha senki nem lépett ki azokból az álmokból. Még nem.