Mit teszünk akkor, ha szeretünk? Meddig kell bizonyítanunk, és hogyan kell bizonyítanunk? Hol van az a láthatatlan határvonal, amit átlépve már nem magunk vagyunk, és csak azt tesszük, azt játsszuk, akit a másik (szerintünk) szeretne? Egyáltalán, a mai világban honnan lehet tudni, hogy valaki velünk akar lenni, vagy éppen hogy pont velünk nem?

Az ilyen és ehhez hasonló kérdések milliószám szelik át a modern felületet, csúfnevén internet, ahol milliárdnyi ember kapcsolódik a nap minden megveszekedett pillanatában, és a kérdésekre sok-sok felhasználó sok-sok formában igyekszik válaszolni. A segítőkész is és az is akit mindezek már nem érdekelnek (vagy szimplán csak szeretik ezt mondani maguknak).
A válaszok túlnyomó többsége arról árulkodik, hogy a szerelmi élettel törődők többsége számára a lélek, a személyiség és az intellektus sokkal előrébb való, mint a testi és egyéb más múlandó értékek, illetve hogy a külső alapján ítélni sekélyes és éretlen dolog. Szerintem ezekkel a kijelentésekkel az írásomat olvasó összes (hét) személy is egyet ért majd.
Ha viszont ilyen egyértelmű a helyzet, miért van az, hogy ezt a hozzáállást szinte mindenhol össze-vissza hazudtolja meg a tapasztalatunk? Miért van az, hogy egy-egy társaságban mindenki tudja, hogy az a bizonyos pár csak egyoldalúan olyan szép mint amilyennek tűnik? (És még van ahol azon az egy oldalon sem...)

A kérdések gyűlnek és gyűlnek, hiszen szerelemről beszélünk. Szerintem pedig pont itt a hiba. Szerelemről beszélni és gondolkodni pont olyan, mint tökéletesen nyugodt víztükörre törekedni úgy, hogy lapáttal akarjuk kiegyengetni a vizet. A szerelem, mint megfoghatatlan és csakis leírhatatlanul érzékelhető pszichikai jelenség valami olyasmi, amit talán jobb lenne szótlanul hagyni és megérteni: bármikor jön is, ha megérkezett már olyan mint a vonat: nem lehet se megmozdítani, se eltolni, a szerelmes pedig csak akkor lesz újra üres és kezelhető ha az a bizonyos vonat tovább áll és újra lesz hely a vágányon.
Szeretni, az én olvasatomban, azonban valahol teljesen más. Szeretni valakit nem feltétlenül jelent vak odaadást, nem feltétlenül jelent vérző sebet ha nem láthatod a szerettedet, és nem feltétlenül jelent kínt ha mással látod, de főként jelenti azt, hogy nem csak összezavarodsz ha bármi baj vagy probléma éri utol a kapcsolatot. Szeretni lehet felelősséggel és ésszel is, szeretni lehet türelemmel és távolsággal is, és végül, de nem utolsó sorban, szeretni lehet akkor is ha tudjuk, hogy a problémáink közepette is még mindig lehet sokkal rosszabb.
A szerelmet úgy írják le megszámolatlan műben és költői eszközzel, hogy az maga a tűz, a lángolás, a hév, ami mindenen áttör és átperzsel, és megállíthatatlan mint a tűzvész, hogy vakká tesz és megváltoztat minket, és ő maga a rózsa annak minden tövisével együtt. Kérdem én: a mai világban ahol idejekorán mindenkinek rendelkezésére áll információ az élet hosszáról, kilátásairól, és gondjairól, miért űzi mindenki megveszekedetten a szerelmet még mindig? Miért hajt valaki ebben a tövisekkel körülvett, lángoló verdában, önszántából vakon a szakadékokkal körülvett nehéz úton ha nincs más vége az útnak, mint a becsapódás, az égés, és a maradandó tüskék? Sokan úgy tűnik csak ekkor nyitják ki a szemüket és a világ, ami csukott szemmel rémisztő volt, a tüskékkel a bőr alatt már soha sem lesz igazán látható, mert ekkor már minden egyes bukkanó a veszély előjele lesz, és minden egyes szakadék inkább feladásra késztet, mint megoldáskeresésre, vagy hídépítésre.
Én pont az előbbiek miatt szavazok a szeretetre mert az az én szótáramban nem pusztító, és nem butító szavakkal párosul. A szeretet a szerelemmel ellentétben sokszínű, és engedékeny: lehet aktív, mint a gondoskodás és támogatás, lehet passzív, mint a bizalom és a hűség, lehet érzéki, mint a melegség ami körülvesz és cirógat, és főleg lehet értelmes: megértő, türelmes, önzetlen és előretekintő is.
Az én korosztályomban azonban az ezen értékek iránti kereslet, úgy tűnik, alacsony. Azaz a tapasztalat szerint, ugyanúgy mint az interneten is fellelhető helyzetben, mindenki szeretne megértő, mélyre látó, és igazi társat, legalábbis szóban. Később ez már nem mutatkozik meg a választásban, mert mindenki szeret beleülni a lángoló-tüskés verdába, és mindenki addig hajtja azt amíg meg nem borul, a nagy égés után pedig ugyanezen emberek elfelejtik, hogy milyen zászlót lobogtattak azelőtt. Kiégnek, vagy csak tetszelegnek a roncsok fölött, még mindig félig bekötött szemmel, és képtelenek felfogni, hogy még mindig a rossz utat járják. Mert közben újra csak arra várnak, hogy mikor húzhatják vissza a szemfedőt egy újabb rázós túrára.

Hát ennyi, persze nem mintha ettől a kis blogtól remélném a megváltást. Még csak változást sem remélek tőle. Talán valahol harminc környékén, még a mostani generációk tagjai is rájönnek majd, hogy nem volt jó amit addig csináltak, vagy talán később, esetleg soha, de attól még a probléma zavar. Az agyamba égett pillanatkép a lángoló, tüskés szerelem-verdáról a szakadék előtt igen mélyen él - és az a baj, hogy általában ezen a képen már nem csak egy-egy kiválasztott ismerősöm morbidul élvezkedő arcát látom, hanem egy egész generáció szürke vonásait, amin azok egy szépen beállított ideál másaiként próbálnak kormányozni a beláthatatlan úton. Egy generációt, ami még mindig álomképeket kerget akkor, amikor már rég fel kellett volna ébrednie. Mert manapság, amikor az információt csak úgy ránk öntik, mintha felénk állt volna a betonkeverő, már rég nem ártana a körülnézés ha nem akarunk belefulladni a saját életünk fenn- és megtartásában, és jutni is akarunk valahová...

Persze csak ha van rá időd. Nem nagy mese, és nem is húznám sokáig, mert sok sok mellékes ágat kellene meglovagolnom ha belemerülnék a részletekbe. Most, és talán a későbbi lehetőségek javára, ezt hanyagolnám.
A történetem akkor kezdte meg a maga fonalát, amikor 2011 karácsonya és újéve között tökéletes magányban és elszigeteltségben ültem az akkori lakásomban, Anglia egyik átkos kis városában, ami viszonylag közel volt a nagy Londonhoz, de elég messze, hogy minden lehetőséget elmarjon, már ha azok léteztek egyáltalán.
Kaptam egy e-mailt, egy választ a hetekkel azelőtt feladott hirdetésemre, miszerint olyan háztartást keresek ahová a magamfélét felvennék szolgálónak. Nos a válaszoló komolyan gondolta, csakúgy ahogyan én is, így a kapcsolatfelvétel után hamarosan megegyeztünk, hogy találkozunk. A "hamarosan" rész persze nem volt olyan egyszerű: huszonegynehány oda-vissza SMS, e-mail, és telefon röpködött köztünk, amikben a személyiségemtől a céljaimon át a testméreteimig, és a múltam minden részletéig mindenre kitértünk - körülbelül ez alatt a folyamat alatt félúton jött el az érzés, amit modernül és angolul csak úgy írnék le: "shit just became real!"
És bizony, ez az érzés volt az egyetlen, ami azóta is kísért és lépten-nyomon felbukkan bennem ma is, pedig mindez már idestova hónapja történt, és az ominózus találkozás óta már tényleg szolgáló vagyok a családnál, a munkámat pedig a gazdáim vérprofi szemei alatt néhol még mindig félve űzöm csak.
A munkát, ami lényegében mindent jelent amire egy családnak szüksége van. A jelenlegi programom fejléce szerint a célom: "how to become a high class butler" ami jelenleg annyit tesz, hogy mindent meg kell tanulnom, amit meg tudok arra meg úgy kell átszoknom, ahogy az nekik megfelelő. A reggeli függönynyitástól, ébresztéstől és reggelitől az esti-éjjeli konyhazárásig, vagy a házelhagyó riasztó aktiválásig mindent. Mindent, nem súlyom hangsúlyozni, és ezt a mindent aprólékosan, mert a ház ura egy katona gyermekeként nőtt fel félárván, anya nélkül, így számára a rend nem merül ki a rendetlenség hiányában. A pontos elhelyezésre, a stílusra, a megfelelő állásra, csoportosításra, és bármilyen még applikálható tényezőre is vonatkozik. Mondhatom, teljes őszinteséggel, mára már szinte évezredesnek tűnő lassúsággal dolgozok ahhoz képest amit elvártak tőlem egy éttermi konyhában, de ez ebben a házban a családot nem érinti meg, itt a minőség az úr, és nem számít mennyi időt emészt fel a megfelelő minőség elérése.
Őszintén mondhatom, sok már évek óta itt élő magyar társsal ellentétben hamarabb eszméltem rá mit jelent igazi angolokkal dolgozni és élni. Azt hiszem már látom honnan is jöhetett az angolok tradicionális társadalomképe, és azt is, hogy mennyi minden van mögötte - de ez is legyen több másik történetben kibontva, mielőtt eltérnék ismét a tárgyamtól, ami valójában csupán egy híradás arról hogyan és mint vagyok mostanság.

Azt hiszem kijelenthetem, hogy remekül. Vezetni még mindig szeretek, és most már kezdem azt is pedzegetni, hogy milyen is amikor van jó alapanyag hozzá, illetve az utak is olyanok amilyeneknek lenniük kell. A házimunka pedig sosem volt még ilyen vonzó, mert egyrészt végre magaménak érzem, másrészt pedig mert amit csinálok már nem csak a magam kényelmét szolgálja, sőt, amit csinálok és ahogy csinálom jelenleg a munkámba vetett büszkeségemmel egyenlő, én pedig mindig is egy büszke ember voltam.
Enni nem nagyon eszem, talán mert más sincs körülöttem csak étel - és ki kell jelenteni, többségében silány minőségű - amit nap mint nap fel kell szolgálnom és fogyaszthatóvá, mi több élvezhetővé kell tennem. Mondanom sem kell, az otthon hosszan ignorált konyhai ismereteim itt nagy táptalajra találtak, sőt az egyik legerősebb oldalamnak is nevezték. Aki otthon inkább elpoénkodta az ajánlataimat azzal, hogy inkább nem esznek mérget/szart, az most nézhet magára...

Ja, és még valami. Öltözködöm. Elegánsan, és többnyire kedvelem is. Mert egy jó ing és nadrág egyszerűen mindenhová megfelel, egy kabát meg nyakkendő pedig még oda is ahová egyébként a világ életben nem tettem volna be a lábamat magamtól, ilyen vagy olyan indokokból...

It is something expletive, yet, it is something that I can hide in from the cruelty of the world. It will not show its back to me, it will not turn against me, it will not blame me, it will not flee from me, and it will not demand anything from me either. It is just a mirror which shows me everything without exceptions and which will not hide anything from me. The words flashing before my eyes, the mirrors of my failures, my bitter and unquenched desires, my unheededness, and mainly the powerless anger over all undecipherable now's and have to's, they are blinding and much more hurtful than the screen in the darkest room of the house.

Yet, I am sitting before the screen, with tears from day-long glaring at it, watching at tear-curtained pictures. The picture of the man with his back reclining against the the closed door and his head ducked, the picture of the man walking against the high and farmishing wind with his throat cracked and his face burning from the freezing stripes of tears running down his cheeks, and the picture of the man with his family, fleeing from his solitude. I realize, even through the grimy and battered glasses, that I know. I know these feelings; these are the ones I am fleeing from, constantly. Something may be lost undeniably and definitely for me by now which I should have never let go, but the deception and the powerless state I am in suffocated the shame I should feel. I, the "writer," who wanted only to write, who was clean and clever, who had dreams and ideas, I am now weak, broken, empty, and dirty on the outside and in the inside as well.

But I am still writing. I can not stop writing. For some cause writing is something that, even now, is greater than any desires, pictures, feelings, and tears; the things that sweep and hustle the weak like a flood. Yes, the writing will not show its back to me, it will not turn against me, it will not blame me, it will not flee from me, and it will not demand anything from me either. It is a mirror which shows me everything without exceptions and which will not hide anything from me, while the screen and the battered glasses are easily distorted and grounded by any dirt and srcatch.

So I take off the glasses, and clean them, while I wipe my tears away.