The little girl ran and laughed. She went down the roads she wanted, even if it meant going the longest ways. Why? She was with him. The one, she wanted to be with. A boy she found, a boy who looked at her no matter who was around. Yes, that boy, who she wanted to be her lover. They walked well into the cold night, then warmed up in the small room of hers. They watched a film together and they kissed. They were on the bed, playing around until the sad minute came; the boy started his journey back home. The little girl saw him off. She waited the last bus with him, and they talked about life - they were serious and they were happy again, until the last kiss. She turned and walked back to her room and the boy took the bus. The day ended.
It was a fairytale...

Csukott szemek. Békések. Nem mozognak. A pupilla nem türelmetlenkedik, álom nem mozgatja képzelt látvány után a szemgolyót. Mint egy festmény, pazar és egyszerre kontár. Túl hűvösek ezen festmény színei, hidegebbek a decemberi hajnalnál, s mégis, a kép békés. Az apró kis ráncok a szemek mellett sok táncról árulkodnak, hisz sokat nyílt a szem örömtől, s sokat szárította könny.
Fáradt lehet a temperamentum, ami most is csak ezeken a ráncokon látszik, és az arc sóhajvékony vonalán a szemek és az orr találkozásától lefelé. Ritka ez a kis vonal, s legalább olyan szép. Apró, csak nagyon-nagyon közelről látható gödröcskébe fullik a halványka vonal a szemek s az orr között, de a lágy árnyak elrejtik őket is.
A csodás pisze görbék, nem szálasak, nem egyenesek, nem durvák. Finom kis orr szeretőn sokat ért ahoz, akit szeret. Hozzá. Pisszentő, aranyos kis moccanat, s az orr lágyan engedelmeskedik az ujjnak.
S az ujj lejjebb csusszan s elhagyja a lendület, mielőtt megsértené a szent szögletecskét, az ajkak halovány horizontját. Lázító, halovány barackok, sérthetetlen, kicsike sarkok, a hideg képből kivillanó életteli rózsaszirmok. Csókok emlékét őrzik, szenvedélyes, őszinte, hosszú csókokét, fáradt pillanatokét, átizgult sebesre marcangolt időkét, kicsinyke hajlataikkal, gyakori mosolyokét.
A nyak a következő, ahol elidőznek a kezek, hisz minden hajlatot ismernek, mindenhol végigjártak már. Minden apró ráncocskát, minden kecses egyenest, a kulcscsont szögecskéit, a vállak hajlatait...

Bódulat. Illatok és ízek újra, mind újra kell. Csókok borítják a nyakat, és mély, hosszú pillanatokig érzi az orr a szédítő, gyönyörű illatot. Nincs megállás, az élvezet, a vágyódás viszi tovább a kezeket, s a gyönyörű betakart testről lekerül a szövet. Meztelenül alszik, s nem érezheti, tudhatja vagy látja, hogy szeretője így is védtelen ellene. A kezek nyugodalmat lelnek a melleken, remegve érintik hajszálvékonyan a bimbók őrjítő tereit és járják végig a mellnek minden kis területét. Még a hónalj felé is eljátszanak, s a játszadozó a mellek között kuncog, édes-vidám emlékeket idéz.
Hirtelen csönd, s az orr végigsimítja a hasat, ahogyan a félve ingázó szerető egyre lejjebb tart, s csókolja némán a hasnak minden apró kis emlékezetes pontját, megint, s a kezek utakat csinálnak, mozgatnak, lágyan, mindennél udvariasabban nógatják a kecses lábakat félre, s a tekintetek ingadoznak a szemérem felett. Az illat, mint kulcs nyitja a gátlás kapuját, s nincs visszafogás, nem türtőzhet a nyelv, követeli az állandóan, tébolyítóan hiányzó ízeket. Vadul, s minden pillanatban a legteljesebben élvet nyújt, akarja éreztetni hiányát, kelteni igaz érzést, de nincs válasz, s nyáladzó, könnyes pillanatok alatt elvész minden apró türelem, a vágy feszíti a testet, a nadrág gombja elpattan, és egy józan pillanatban érzi, látja még kettejüket az eggyéválás előtt. Extázisban vergődik hosszú percekig, s nem lát már, hörgő, szűzies hangokat hallat a néma szobában, lihegve, verejtékkel eszmélve hajol csókért, s élvez. Testét feszíti a pillanat, és a hév, mintha gerince eltörni készülne a súly alatt, roskad a mellek közé, piheg.
Felnéz, tápászkodik karjaira, s elméjébe kés hasít; csókot vesz el, de szeretője ajka hideg, válasza nincs. Lenéz magukra, s könnyeivel borítja a csendes hűvös arcot. Távozik belőle, megtörli minden apró szegletét, betakarja ismét, majd csókot ad, és ágya széléről, végtelen hosszan, hajnalig üli néma, fájdalmas torát.

A két fiatal a parkban lebzselt. A kellemesen cirógató szellő és a melengető nap mindkettejüknek a nyarat juttatta eszébe, ettől pedig egyre csak törtek elő a nyár élményei. A szótlan percek csak teltek, és csak akkor vették észre, hogy múlik az idő, amikor a nap sugarai már nem érték el őket.

-Hideg van - mondta egyikük, még mindig az égboltot bámulva.
-Mostanában mindig - ő a lábait átkarolva ült lentebb, és meredt a kihalt játszótér felé.
-Vége, igaz? - felültében ránézett a barátra, követte a tekintetét a játszótér felé, majd a közeli, komoran ágaskodó toronyépületek felé, és didergősen összefonta karjait.
-De az iskola is jó...
-Mindig fázom az iskolában.
Amikor a másik a játszótérről végre visszanézett, pont elkapták egymás tekintetét, majd feltápászkodtak a földről, hogy elindulhassanak hazafelé.

A megálló előtt hangzott újra szó.
-Akkor holnap - azzal elindult a gyalogút felé, míg a másik hosszan nézett utána, olyan érzéssel, mintha ezzel az elválással valami más is véget ért volna...