Hősünk elrévedve ébredt arra a gépe előtt, egy tohonya, gőzölgő nyári nap közepén, szédelegve egy egész éjszaka élményei után, hogy írnia kell. Írnia kell, mert az éhségnek hitt gyomorgörcs nem múlt el, mert pár kép és pár érzés kísértette arról az éjszakáról, amibe éppen csak belecsöppent húsz órával korábban.
Gondolatai a véletlen, és a sors körül forogtak, kérdései az ősrégi kérdések voltak, amíg el nem kergette a haszontalan mondatokat, hogy újra csak egyetlen dologra emlékezzen. Őrülten, homályosan, de verejtéket kirázóan emlékezett a halovány, megfoghatatlan foltokra, amik újra bolondot csináltak belőle. Nem gondolta volna, hogy újra izguló kölyökké válik, hogy lesz valaki aki kihozza belőle legszánalmasabban kapaszkodni, bújni, szeretni vágyó lelkének ezen darabját, de mégis. A gyomortájéki érzés jelezte, hogy teste is érzi, amit az emlékeibe írt. Nem a képeket, nem is a szavakat, az érzést, amikor megint érezhette valaki melegségét, ölelhetett, és nézhetett úgy, ahogy addig hosszú ideje soha.
Persze ez jelenthette azt is, egy éjjel, egy találkozás erejéig láthatott valakit, valahogyan, és ez az összes emlék, ami belőle megmarad. A fáradtság erre a gondolatra a fejébe szökött. Az undor enyhe méregként torzította el az arcát, lassan belemarva minden pontba, amit addig átélt magában. A menekülést és egyedüllétet régen megelégelt valója megint önmagát hasította meg, és kezdett kétségekbe és almokba menekülni.

Szünet. Minden ihlet, kedv, tettvágy megszűnt, a fájdalom nőtt, majd dobbant egy nagyot hősünk szive, mintha ki akarna szabadulni a testből, ami nem viszi sehová.
Talán menni kéne, odahagyva mindent ami most, és megtudni mit is jelent igazából... Valami elakadt. Régi gondolatok törtek a felszínre, olyanok, amik a rohanást, az állomást juttatták eszébe. Az emlékek, az arcok vadul rohanták meg a maga elé révedő írót. Vakon gépelte a sorokat tovább. Mennyi ott- és félbehagyott remény kötődik közvetlenül vagy éppen közvetve az állomáshoz, ami ezt a szutykos várost azzá teszi a számára ami. Az éjjel is esett róla szó, sőt aznap többször is. Lehet ennyi véletlen egy napon, annyi másik után?

"Debrecen visszavárja azokat, akik benne nőttek fel." Milyen igaz, vagy éppen milyen félrevezető. Egyre inkább tűnt úgy, hogy a visszavárás visszahúzást jelent, a város megkedvelése pedig csapdát. Egy édes, de ragadós csapdát, amit igazolt is, akaratán kívül, akiért most a test égett.
"Szeretem Debrecent, de egyáltalán nem ismerem." A város, amit addig lehet szeretni amíg nem ismerik igazán, talán ez Debrecen igazi neve, talán ez az amiért elmenni akkor is nehéz, ha már kereszt a maradás. Ha meg kellett volna tenni egy lépést, akár csak egy-pár napra, akár évekre, akár örökre, Debrecen mindig visszatartotta azt, aki menni akar, és aki már annyiszor menni akart de soha sem tudott igazán.

"Jövőre én is jövök..."