Csukott szemek. Békések. Nem mozognak. A pupilla nem türelmetlenkedik, álom nem mozgatja képzelt látvány után a szemgolyót. Mint egy festmény, pazar és egyszerre kontár. Túl hűvösek ezen festmény színei, hidegebbek a decemberi hajnalnál, s mégis, a kép békés. Az apró kis ráncok a szemek mellett sok táncról árulkodnak, hisz sokat nyílt a szem örömtől, s sokat szárította könny.
Fáradt lehet a temperamentum, ami most is csak ezeken a ráncokon látszik, és az arc sóhajvékony vonalán a szemek és az orr találkozásától lefelé. Ritka ez a kis vonal, s legalább olyan szép. Apró, csak nagyon-nagyon közelről látható gödröcskébe fullik a halványka vonal a szemek s az orr között, de a lágy árnyak elrejtik őket is.
A csodás pisze görbék, nem szálasak, nem egyenesek, nem durvák. Finom kis orr szeretőn sokat ért ahoz, akit szeret. Hozzá. Pisszentő, aranyos kis moccanat, s az orr lágyan engedelmeskedik az ujjnak.
S az ujj lejjebb csusszan s elhagyja a lendület, mielőtt megsértené a szent szögletecskét, az ajkak halovány horizontját. Lázító, halovány barackok, sérthetetlen, kicsike sarkok, a hideg képből kivillanó életteli rózsaszirmok. Csókok emlékét őrzik, szenvedélyes, őszinte, hosszú csókokét, fáradt pillanatokét, átizgult sebesre marcangolt időkét, kicsinyke hajlataikkal, gyakori mosolyokét.
A nyak a következő, ahol elidőznek a kezek, hisz minden hajlatot ismernek, mindenhol végigjártak már. Minden apró ráncocskát, minden kecses egyenest, a kulcscsont szögecskéit, a vállak hajlatait...

Bódulat. Illatok és ízek újra, mind újra kell. Csókok borítják a nyakat, és mély, hosszú pillanatokig érzi az orr a szédítő, gyönyörű illatot. Nincs megállás, az élvezet, a vágyódás viszi tovább a kezeket, s a gyönyörű betakart testről lekerül a szövet. Meztelenül alszik, s nem érezheti, tudhatja vagy látja, hogy szeretője így is védtelen ellene. A kezek nyugodalmat lelnek a melleken, remegve érintik hajszálvékonyan a bimbók őrjítő tereit és járják végig a mellnek minden kis területét. Még a hónalj felé is eljátszanak, s a játszadozó a mellek között kuncog, édes-vidám emlékeket idéz.
Hirtelen csönd, s az orr végigsimítja a hasat, ahogyan a félve ingázó szerető egyre lejjebb tart, s csókolja némán a hasnak minden apró kis emlékezetes pontját, megint, s a kezek utakat csinálnak, mozgatnak, lágyan, mindennél udvariasabban nógatják a kecses lábakat félre, s a tekintetek ingadoznak a szemérem felett. Az illat, mint kulcs nyitja a gátlás kapuját, s nincs visszafogás, nem türtőzhet a nyelv, követeli az állandóan, tébolyítóan hiányzó ízeket. Vadul, s minden pillanatban a legteljesebben élvet nyújt, akarja éreztetni hiányát, kelteni igaz érzést, de nincs válasz, s nyáladzó, könnyes pillanatok alatt elvész minden apró türelem, a vágy feszíti a testet, a nadrág gombja elpattan, és egy józan pillanatban érzi, látja még kettejüket az eggyéválás előtt. Extázisban vergődik hosszú percekig, s nem lát már, hörgő, szűzies hangokat hallat a néma szobában, lihegve, verejtékkel eszmélve hajol csókért, s élvez. Testét feszíti a pillanat, és a hév, mintha gerince eltörni készülne a súly alatt, roskad a mellek közé, piheg.
Felnéz, tápászkodik karjaira, s elméjébe kés hasít; csókot vesz el, de szeretője ajka hideg, válasza nincs. Lenéz magukra, s könnyeivel borítja a csendes hűvös arcot. Távozik belőle, megtörli minden apró szegletét, betakarja ismét, majd csókot ad, és ágya széléről, végtelen hosszan, hajnalig üli néma, fájdalmas torát.