Hogy miért írt hősünk, és hogy miért írt az elektromos fióknak időről időre? Hiszen már régen nem jelentett semmit, amit azelőtt. Üresen, meredve gondolta át, miért is pötyög a billentyűzeten magáról és magának, hiszen senki sem tudja igazán, miért is születnek az írásai. Az eszébe folyton folyvást csak kérdések tülekedtek. Vakarózott, zenébe, és karjaiba temetkezett, otthagyta írnivalóját.
Miért kell a tudat, hogy van valahol egy kis szeglet, ahová ő és csak ő lát be? Nem volt válasz. Most egyetlen válasz sem volt, csak homály, és borzongató reménytelenség. Emberi roncs? Lelki szemétdomb? Kilátástalan szánalmasság? Melyik illett jobban hősünkre? Ő se tudta, de valahol érezte, mindegyik egyszerre. Valami eltört, belül, ahol senki se járt még igazán, valami ott eltört, és nyikorogva sikít valakiért, de az a valaki nem jött, nem is tudhatott, de ha tudta volna is, akkor sem tehette volna meg. Az önmagába, és önsajnálatába merülő írónk csak ezt ismételgette.

De mégis, és újra, csak jöttek a kérdések, megállíthatatlanul.
Mi van ha azt mondom, kell a közelséged? - Nem tudott válaszolni, se magának, se annak, amit maga mögé utasított. Közel lenni valakihez, akihez nem lehet, és ugyanennyire lehet is. Kihasználni? Soha.

És mi van ha vágyom rá, hogy szükség legyen rám? - Mikor nem vágyott rá? Mindig ezt akarta, mindig várt valakit, akihez közel lehet, és akivel törődhet, de soha nem akadtak olyanok, akik ezt megadták volna, akik elfogadták volna tőle. Ha most van valaki? Ha valaki végre tőle vár valamit, ölelést, szavakat, törődést? Feltámadt benne valami, és szűnni nem akaró zsibbadás költözött testébe.

Mi van ha azt mondom, kellesz? - Nem volt több szó, nem volt több gondolat, csak a zsibbasztó félelem, és az elmélázó, álmodó szemek előtt elvillanó képek sora. Emlékek, közelről, élénken. Hosszan nézett maga elé, játszadozott méla ujjaival a billentyűzeten, és csak várta, hogy mikor lesz elege az önsajnálatból, és mikor mondja ki megint.

Hazugság. Mint mindig. Elmosolyodott, majdhogynem kinevette magát, és nem hitt többé tévelygéseinek. Nem akart többé olyan úton járni, amivel idáig megkeserítette saját életét. Magabiztossá vált, bólogatott, és befejezte az írást. Semmilyen befejezést nem írt, úgy hagyta ott a szöveget, ahogy majd valamikor még képes lesz kitörölni, talán az emlékeiből is, a gondolatokkal együtt.