2009. június 30. 00:00 - Khaos

Az a pont

A pont, ahonnan nincsen semmi hátra
Ahol végződik testünk hosszú-hosszú tánca
Az a tánc, amit lábainkkal végtelenül járunk
A lábakon, míg térdünk gyengül, s bírja álltunk
Az a tánc, amihez kezünk csodát legyez
A kéz, mi alkot, segít, tesz, majd remegésbe vesz

A pont, ahonnan visszanézhetünk
Ahonnan figyelhetjük egész életünk
Az életet, amelyben szemeink csodákat látnak
A szemek, mik vénülve, veszett fénnyel hálnak
Az életet, ami csodás zenét ad a fülnek
A fülnek, miből a vég előtt kivész az ének

A pont, ahonnan már nem csak test vagyunk
Hanem maga az élet, amit alkotunk
Az alkotás, ami végig a hátunkra borul
A háton, mi a korral görbévé domborul
Az alkotás, amit büszke melleink táplálnak
A mellek, mik végül megereszkednek s lógva megadnak

A pont, ahol a test megszűnik testnek lenni
Mert megeszi a föld, s megszűnik élni
Az életet, aminek jelentést önmaga nem adhat
A jelentést, mit gondolataink folyton csak kutatnak
Az életet, aminek értelmét sosem fogjuk fel
Az értelmet, mit gyermekeink élete mond majd el

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://khaos.blog.hu/api/trackback/id/tr701214801

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása