Voltál már úgy, hogy valamire vársz? Valamire, amiről azt sem tudod mi, mikor jöhet el, miért vársz rá; előtted van, és mégsem  tudod meg mi az? Voltak már üres pillanatok, amikor érezted, hogy egy pillanatra, egy felismerésre vársz, amikor a tested minden porcikája borzong a várakozástól, de a borzongásból zsibbadtág lesz, és végül csak a kérdés marad?

Hősünk teste megint és megint megborzongott, talán a hidegtől, talán a hiánytól, ami minden szemhunyáskor belekapaszkodott a hátába, mint egy láthatatlan majom, ami minden egyes alkalommal végig simít a gerincén, ha álmodni kezdene. A szemhunyások egyre sűrűbbek lettek, és az írás közben a gondolatok lelassultak. Minden koromfekete pillanat magával rántotta, és villódzó képeket vetített a féléber süppedésbe. Az ágy, ami körülvette írónkat érzések, gondolatok, képek és a csodálatos zene szövevénye volt, amiben elringani túl könnyűnek tetszett. A kezek a billentyűzeten pihentek, a fej félálomba borult, a dallamok diktáltak, hullámzó, történő sorokat, erősen, majd lágyan ringva, és az írás lassan, szaggatottan folyt a vége felé.
A zene végül mindenen eluralkodott, s habár hősünk fején átvillant a nyűgös várakozás, ismét el akart süppedni, feledni, dúdolni, ültében bóbiskolni, majd írni még pár betűt, sort, bekezdést. Miről akart írni? Már nem saját lelkéről, nem akart a gonjaiba vonni senki védtelen olvasót, nem akart másokra tukmálni nehéz pillanatokat. A zongorák billentyűire, a világ talán legcsodásabb hangjaira gondolt, látomásában érzékeny női kezek járták a csontfehér billentyűket, s a hangok, amik járták a szobát, életrekeltették saját kis szobáját.
A sötétségbe burkolózó kis helységben nem volt semmi más, csak egy zongora, erősen, kecsesen, előtte egy hang, két kéz, maga a csoda, amit soha semmi nem visz ki a divatból. Tökéletes, nyugtató, felkavaró, lélekbe markoló, fenyegető, túláradó zene, és kecses, lágy hang, női szólam. A legszebb a világon, ami lázálomba ringathat egy férfit.