Írt, majd törölt. Írt, törölt. Írt és megint törölt. Lehunyta a szemét. Várt. Ő sem tudta mire, de mint egy értelmetlen bábu, valami elbutított, nyekergő, ropogó kacs, csak várt. Száraz szájánál csak az órák óta várakozó hólyagja zavarta jobban, de hősünk nem kelt fel. Lusta volt, és kényszeresen kapaszkodott az írásba, amiről nem tudta, hogy vár-e még rá, vagy csak emlegeti önmagának, hogy csinálja. Csinálni akarta, de a kétely folyamatosan ostromolta a makacs kapukat.

Ez vajon elég? Mi? Mi lehetne ennél több? Minél? Már azt sem értette mit akar magyarázni. Magyarázni akart - ez a gondolat rágta az agyát, egyre irritálóbban. Megmondani, káromkodni akart, mint egy vert kutya, ki akart szólni a kilátástalanságból, hogy megkapja a fejére az egyetérző simogatást - igen, tudjuk. Pont, mint a speciális emberek versenyén helyezettnek lenni. Émelyítő érzés fogta el a gyomrát. Nem tudta, attól, amire éppen gondolt, vagy éppen attól a helyzettől, amiket az annyira kerülni igyekezett, amikben érződik az igazi akarat hiánya, a motiválatlanság, és a függés, mint élethelyzet. Mocskos emberi roncsok mintái, amikhez most hányingernyi közelségben érezte magát.
Persze ilyenkor is tudott, vagy inkább minden kapaszkodót keresve akart találni olyan gondolatokat, amik ebből kilengethették, amikért még kart sem kell kinyújtani, amikért fel sem kell állni, amikért semmit sem kell tenni egy elhatározáson túl. De az éjszaka, amiben állandóan élt, úgy érződött, mint egy határvonal, amin ő maga most kényelmesen elterpeszkedik, majdnemhogy szétfolyik a lusta burjánzásban.

A határvonal a gyűlölt és rettegett rémálmokba illő életképek és a csak akaratnyira levő rendes, alkotó élet között olyan volt, mint egy folyamatosan félálomban tengődő, vöröslő szemű álmatlan tag szobájában ülni, és az ágyán elterülni. Egy olyan helyen, ahol még a nyughatatlan szemek sem kutatnak, amit még ennek a helynek a lakója sem bír el, valamely megrögzött téboly viszont mégsem hagyja kitoloncolni erről a helyről. Még most sem, hogy átjárják a szoba idegen, és mégis hívogató fényei.

A fények. A kezére fektetett arccal, a mesterségesen teremtett sötétségbe nézve is csak a fényekre tudott gondolni. A fényekre, amelyek ebben a szakában az évnek sosem hagyják el, és amelyek meghazudtolják minden éjjel tébolyult útkeresését. A fények, amelyek elváltoztatják, és sértően hideggé teszik a monitor egyébként ismerős, mindennél természetesebb, arcára és kezeire szóródó halovány fényét. A fények, amelyek sugaraiban jobban ismerte már bőrének minden apró részletét, mint a nap bármely fényénél tette azt élete során.