Fekszem bénán, vörös az est
A hold az éjjeli pafonra fest
Simogató hangot, mi énekre hív
Látomásom, kényem, kedvem rím
Vers töredezik, ropog az elmémből
Homály, káosz, őrület malma őröl;
Könnyek, fagyos szelek, hallgatás
Fáradt csillogás, döntés, halasztás
Válság, álomkór, kopogás, penész
Üres percek, hiába mozgó ujjak és kéz
Tévedés, félelem, önző mélaság
Lusta, perverz, tétlen bujaság
Kiszáradt száj, gethes torok
Tetves haj, lázas, semmi kórok
Eltévedt szándék, elakadt mozdulat
Újra és újra csak rozsdásodó akarat
Karcos üveg, fáradt szemek, fény
Akarat, hiábavaló, hazug önkény
Vágyódás, tépődés, feszítő kétely
Sötétlő, mély, végtelen métely
Szédítő méreg, étel, kínos porció
Térdelő émelygés, vak hallucináció
Pajzsok, védelem, falak, elzárkózás
Félelem, régi-új, szerelem-csalódás
Kátrány, áradó bűz, tompa fájdalom
Szurtos lyuk, vérző, égő kínom
Tévely, révedés, állandó hazugság
Önmagamnak, másoknak, mindenkinek igazság
Vég persze nincs, az őrület tördel
Élvezi, élvezem, lényem meg térdel
A lény előtt, kit csodál, álmod
Másszor kétségek közt hápog
Mert tény, nincs kiút a vágyból
Ha a kísértés nem enged az ágyból
Szabadulása pedig nincs többé az agynak
A csendes álom előtt ő maga dob ételt a vadnak