Fekszem bénán, vörös az est
A hold az éjjeli pafonra fest
Simogató hangot, mi énekre hív
Látomásom, kényem, kedvem rím
Vers töredezik, ropog az elmémből
Homály, káosz, őrület malma őröl;

Könnyek, fagyos szelek, hallgatás
Fáradt csillogás, döntés, halasztás

Válság, álomkór, kopogás, penész
Üres percek, hiába mozgó ujjak és kéz

Tévedés, félelem, önző mélaság
Lusta, perverz, tétlen bujaság

Kiszáradt száj, gethes torok
Tetves haj, lázas, semmi kórok

Eltévedt szándék, elakadt mozdulat
Újra és újra csak rozsdásodó akarat

Karcos üveg, fáradt szemek, fény
Akarat, hiábavaló, hazug önkény

Vágyódás, tépődés, feszítő kétely
Sötétlő, mély, végtelen métely

Szédítő méreg, étel, kínos porció
Térdelő émelygés, vak hallucináció

Pajzsok, védelem, falak, elzárkózás
Félelem, régi-új, szerelem-csalódás

Kátrány, áradó bűz, tompa fájdalom
Szurtos lyuk, vérző, égő kínom

Tévely, révedés, állandó hazugság
Önmagamnak, másoknak, mindenkinek igazság

Vég persze nincs, az őrület tördel
Élvezi, élvezem, lényem meg térdel
A lény előtt, kit csodál, álmod
Másszor kétségek közt hápog
Mert tény, nincs kiút a vágyból
Ha a kísértés nem enged az ágyból
Szabadulása pedig nincs többé az agynak
A csendes álom előtt ő maga dob ételt a vadnak