Ó, igen. Valami még mindig ott volt hősünk fejében. Volt amit egyszerűen elfelejtett, amit abbahagyott, amit kitett, és amit azóta megtett, de volt valami, a kevés dolgok egyike, ami még mindig ott volt egy év után is. Valami, ami kitartóan ott lobogott a horizonton, hogy erőt adjon neki, valami, aminél szebbet ritkán talált azelőtt életében.
Talán csak a csendes magány, vagy az igazi zenék tökéletessége érhetett fel azzal, amit azon a horizonton láthatott, újra meg újra, és mindig ugyanúgy. Akár könnyek között, akár álmodozva, felbátorodva valamin, ami talán soha sem létezett, mindig megborzongott attól az érzéstől, hogy a horizont ott van a számára, mint a csend, és a fölötte elterülő, zengő és csengő, szabad égbolt találkozása, és ezek határa; valami tökéletes, és leírhatatlan, örök szépség.
Amikor az író, hosszú-hosszú terméketlen, és zajos hónapok után írta a sorokat, már nem tudta, hogy mire várt egészen addig a napig, miért kellett, csak a tudatba kapaszkodnia, hogy érezhesse, hogy tudja, a horizont még mindig formálja azt az alakot, még mindig vár, hogy közelebb léphessen, és hogy végre átlépje a láthatatlan és elérhetetlen határt. Folyamatosan mocorgó gyomorral, és vadul táncoló, borzongó érzésekkel teli éjszakában írt újra.
Az üres hónapok, a rendszerezett élet pokla alól menekülni akaró író nem tehetett mást, megint a horizonton kirajzolódó képre nézett, és megint azt kívánta, bárcsak ne lett volna végtelenül ostoba egy évvel azelőtt, bárcsak tette volna meg, amivel kirángathatta volna magát az üres távolból, hogy egyszer tényleg elérje a képet, és tényleg számítson, segítsen, és éljen valakiért...

A hoszú csendben, az éjjel álmot kerülgető látomásaiban persze már végtelen hosszan, és megállás nélkül villámlottak fel hősünkben a képek. Emlékek és egbánások, vágyak és érzések, ami mind ugyanazt akarták, amik mind valamiért kiáltottak. A kiáltás viszont nem egy képért szólt, nem egy új érzésért, nem egy állapotért; mindent akartak, mohón és türelmetlenül.
Az író csak elnézni tudott saját sorairól. Nem bírta a tükröt, amit magának állított, és nem bírta, hogy nem tudja mi jön először, de engedett. Lassan, de reménytelenül engedett a gondolatai cikázásának, a borzongásnak, és az agyatlan homálynak, ami már érezni is tetszett valamit, ami tökéletesebb minden képnél és hangnál, érzésnél és tudásnál. Egy lányt látott maga előtt. Nem a horizontot, és nem zavaros érzést, hanem magát a néma zenét, a határnélküliséget, nyíltságot, és teljességet; amit annyira szeretett, amit féltve őrzött annyi éven át.

A lassan érő, sebeket takargató, féltő és maró érzést, amit annyi év után már nem félt akarni, amit már nem csak csodálni, de újra érinteni akart, óvatosan, mint a kísérletező gyerek, gyengéden, mint a kéz, ami vakon keres, és ragadva, mint a csecsemő, anyja ujját szorítva az első, már új találkozásuk után.