Mi történt? Mi történik? Miért változik ennyi minden pár hét alatt? Mi hiányzik, vagy mi lett más? Mitől lett távoli a hangod? A kérdések sorakoznak bennem, és másra már nem is tudok gondolni, csak, hogy nincs már más hátra, mint mindent félretéve nekilátni megalapozni azt, aminek még a közelében sem vagyok.
Problémák vannak és lesznek, de ha hagyom magam elaltatni a tudatban, hogy "lesz még" van egy olyan érzésem, hogy mégsem lesz olyan könnyen. Hol van belőlünk az előre való törekvés? Miért akarunk beleülni a megszervezett rendbe, ha már tudjuk, hogy késő?
És végül... Én miért hagytam belealudni magamat ugyanebbe a ritmusba, és miért nem léptem előbb?

Az író, vagy bárki is legyen, nem akarva újra végiggondolni az utóbbit, nem tudta a válaszokat, és nem tudta merre nézzen. Amerről biztosságot várt, a telefon túloldala sem volt már a régi. Valami megváltozott, és a kép, amibe hősünk hazaérni hitt, összeomlani látszott.
A fiatal, de valahol mégis erőteljesen öregedő férfi megragadta saját haját. Érezte magán, hogy minden mozdulata a gondokkal teli férfié, a sablon rá is igaz volt, és az éjszaka közepén, akadozva gépelve semmit sem tudott tenni ellene. Aludni akart, de gondolatai felkeltették, hogy megírja a sorokat, de amint beléjük merült, máris az ágyra gondolt, és a kellemes-vágyott álmokra, amik elragadják egy kicsit, mielőtt munkát keresni indul a másnapi városi dzsungelben.
A csendes falu után... Ez mindenképpen kikívánkozott még. A közeli múlt mindent megfordító képe élénken élt a most újra "szabadon" a gépe előtt irogató férfiban. Visszavágyott, és átkozta a testét annak gyengeségéért, és átkozta magát azért, amiért nem tudta, vagy talán akarta, elsőre megoldani, minden áron megoldani a problémát, ami végül hazaküldte.

A kezek pedig megálltak, hosszú, csendes szünetre. Az írásnak itt vége.