Mit teszünk akkor, ha szeretünk? Meddig kell bizonyítanunk, és hogyan kell bizonyítanunk? Hol van az a láthatatlan határvonal, amit átlépve már nem magunk vagyunk, és csak azt tesszük, azt játsszuk, akit a másik (szerintünk) szeretne? Egyáltalán, a mai világban honnan lehet tudni, hogy valaki velünk akar lenni, vagy éppen hogy pont velünk nem?

Az ilyen és ehhez hasonló kérdések milliószám szelik át a modern felületet, csúfnevén internet, ahol milliárdnyi ember kapcsolódik a nap minden megveszekedett pillanatában, és a kérdésekre sok-sok felhasználó sok-sok formában igyekszik válaszolni. A segítőkész is és az is akit mindezek már nem érdekelnek (vagy szimplán csak szeretik ezt mondani maguknak).
A válaszok túlnyomó többsége arról árulkodik, hogy a szerelmi élettel törődők többsége számára a lélek, a személyiség és az intellektus sokkal előrébb való, mint a testi és egyéb más múlandó értékek, illetve hogy a külső alapján ítélni sekélyes és éretlen dolog. Szerintem ezekkel a kijelentésekkel az írásomat olvasó összes (hét) személy is egyet ért majd.
Ha viszont ilyen egyértelmű a helyzet, miért van az, hogy ezt a hozzáállást szinte mindenhol össze-vissza hazudtolja meg a tapasztalatunk? Miért van az, hogy egy-egy társaságban mindenki tudja, hogy az a bizonyos pár csak egyoldalúan olyan szép mint amilyennek tűnik? (És még van ahol azon az egy oldalon sem...)

A kérdések gyűlnek és gyűlnek, hiszen szerelemről beszélünk. Szerintem pedig pont itt a hiba. Szerelemről beszélni és gondolkodni pont olyan, mint tökéletesen nyugodt víztükörre törekedni úgy, hogy lapáttal akarjuk kiegyengetni a vizet. A szerelem, mint megfoghatatlan és csakis leírhatatlanul érzékelhető pszichikai jelenség valami olyasmi, amit talán jobb lenne szótlanul hagyni és megérteni: bármikor jön is, ha megérkezett már olyan mint a vonat: nem lehet se megmozdítani, se eltolni, a szerelmes pedig csak akkor lesz újra üres és kezelhető ha az a bizonyos vonat tovább áll és újra lesz hely a vágányon.
Szeretni, az én olvasatomban, azonban valahol teljesen más. Szeretni valakit nem feltétlenül jelent vak odaadást, nem feltétlenül jelent vérző sebet ha nem láthatod a szerettedet, és nem feltétlenül jelent kínt ha mással látod, de főként jelenti azt, hogy nem csak összezavarodsz ha bármi baj vagy probléma éri utol a kapcsolatot. Szeretni lehet felelősséggel és ésszel is, szeretni lehet türelemmel és távolsággal is, és végül, de nem utolsó sorban, szeretni lehet akkor is ha tudjuk, hogy a problémáink közepette is még mindig lehet sokkal rosszabb.
A szerelmet úgy írják le megszámolatlan műben és költői eszközzel, hogy az maga a tűz, a lángolás, a hév, ami mindenen áttör és átperzsel, és megállíthatatlan mint a tűzvész, hogy vakká tesz és megváltoztat minket, és ő maga a rózsa annak minden tövisével együtt. Kérdem én: a mai világban ahol idejekorán mindenkinek rendelkezésére áll információ az élet hosszáról, kilátásairól, és gondjairól, miért űzi mindenki megveszekedetten a szerelmet még mindig? Miért hajt valaki ebben a tövisekkel körülvett, lángoló verdában, önszántából vakon a szakadékokkal körülvett nehéz úton ha nincs más vége az útnak, mint a becsapódás, az égés, és a maradandó tüskék? Sokan úgy tűnik csak ekkor nyitják ki a szemüket és a világ, ami csukott szemmel rémisztő volt, a tüskékkel a bőr alatt már soha sem lesz igazán látható, mert ekkor már minden egyes bukkanó a veszély előjele lesz, és minden egyes szakadék inkább feladásra késztet, mint megoldáskeresésre, vagy hídépítésre.
Én pont az előbbiek miatt szavazok a szeretetre mert az az én szótáramban nem pusztító, és nem butító szavakkal párosul. A szeretet a szerelemmel ellentétben sokszínű, és engedékeny: lehet aktív, mint a gondoskodás és támogatás, lehet passzív, mint a bizalom és a hűség, lehet érzéki, mint a melegség ami körülvesz és cirógat, és főleg lehet értelmes: megértő, türelmes, önzetlen és előretekintő is.
Az én korosztályomban azonban az ezen értékek iránti kereslet, úgy tűnik, alacsony. Azaz a tapasztalat szerint, ugyanúgy mint az interneten is fellelhető helyzetben, mindenki szeretne megértő, mélyre látó, és igazi társat, legalábbis szóban. Később ez már nem mutatkozik meg a választásban, mert mindenki szeret beleülni a lángoló-tüskés verdába, és mindenki addig hajtja azt amíg meg nem borul, a nagy égés után pedig ugyanezen emberek elfelejtik, hogy milyen zászlót lobogtattak azelőtt. Kiégnek, vagy csak tetszelegnek a roncsok fölött, még mindig félig bekötött szemmel, és képtelenek felfogni, hogy még mindig a rossz utat járják. Mert közben újra csak arra várnak, hogy mikor húzhatják vissza a szemfedőt egy újabb rázós túrára.

Hát ennyi, persze nem mintha ettől a kis blogtól remélném a megváltást. Még csak változást sem remélek tőle. Talán valahol harminc környékén, még a mostani generációk tagjai is rájönnek majd, hogy nem volt jó amit addig csináltak, vagy talán később, esetleg soha, de attól még a probléma zavar. Az agyamba égett pillanatkép a lángoló, tüskés szerelem-verdáról a szakadék előtt igen mélyen él - és az a baj, hogy általában ezen a képen már nem csak egy-egy kiválasztott ismerősöm morbidul élvezkedő arcát látom, hanem egy egész generáció szürke vonásait, amin azok egy szépen beállított ideál másaiként próbálnak kormányozni a beláthatatlan úton. Egy generációt, ami még mindig álomképeket kerget akkor, amikor már rég fel kellett volna ébrednie. Mert manapság, amikor az információt csak úgy ránk öntik, mintha felénk állt volna a betonkeverő, már rég nem ártana a körülnézés ha nem akarunk belefulladni a saját életünk fenn- és megtartásában, és jutni is akarunk valahová...