Csillagos este volt. Hősünk ezt csak akkor vette észre, amikor leszállt a buszról. Egy megállóval korábban mint kellett volna, hiszen anyja ráüzent, hogy vigyen haza valamit a nagymamától.
Sietős léptekkel indult a csendes kis utca felé, miközben ingének zsebében telefonja lágy dallamokat szórt a síri-sötét utcára a fiú körül. Gyakran felejtette a csillagokon a szemét, és nem értette, hogy miért nem férnek meg a csillagok és a közlámpák fényei egymással.
Azt sem értette miért nem jut ideje a csillagokra nézni mostanában. Nem tudott visszaemlékezni, mikor ült ki utoljára az erkélye oldalfalára nézni az éjszakai eget.
A napokban megint olyan érzések kerülgették, hogy ellepi minden amit felvállalt. Sőt, félni is kezdett attól, ami még várhat rá, és egyben csalódott volt. A gyűlés amiről jött, nem hozott sikert, sőt semmit nem hozott. Elment a kedve mindentől, amit addig izgatottan terveztek, és megint nyomorultul tudta érezni magát olyanok miatt, akik elvileg társak voltak, ugyanazokkal a célokkal és álmokkal.
Egy dolog volt amiért még tudott lelkesedni, és izgulni, úgy ahogy azelőtt a délután előtt. Azt gondolta végig. Szavak és érzések keveredtek benne. Ha valaki látta volna, talán észre vehette volna rajta, amint még ilyenkor is el tud mosolyodni.
Tovább lépdelt, és amerre járt, mindenütt belengte a csendes utcák deres visszhangját az a lágy dal, amit telefonja megunhatatlanul játszott, azon a kora-tavaszi éjszakán...