Ott, hol az élet ritka, torz vendég
S a vérnek bódító illata szent ék
Hol Holdnak fénye ragyog üveges szemeken át
Ott legyen kellemes, mély, szénszín éjszakánk

Egy hosszúnak tűnő nap estéje volt, hősünk pedig írt. Mi mást is tehetett volna? Például tanulhatott volna, vagy éppen megírhatta volna régen esedékes dolgozatai legalább egyikét. Mégsem tette. Inkább írt. Akadozva és kételkedve gyarapodtak a mondatok az új műben, valami megfoghatatlan, és láthatatlan cél felé.
Aznap egyetlen zeneszámok, hangosan, folyton ismétlődve határozták meg a hangulatot. Ha megunódtak, lecserélődtek egy másikra, ami szintén újra- meg újraforogva határozott meg valami más érzelmet, hangulatot, színt a szobában.
Hősünk, ismét csak, túl sokat gondolkodott. Tudta magáról, túl sok mindent kell folytatnia ahhoz, hogy az egyetlen íráson akadjon meg, ezért ismét megindította az értelmetlennek tűnő sorokat. De a sorok nem akartak jönni. A monitor fényében sápadó amatőr szemei ragadtak, ízületei beálltak, előjöttek a királyi teendők, és bármi, amire nem is gondolnánk, elvette az írástól a helyet. A fiú mégis a városi legendák szintjén küzdött, és lassan, túl lassan, megteltek a sorok. Az egyetlen probléma a tartalommal volt, merthogy az nem igazán volt. Azaz volt, körülbelül olyan szinttel, ahogyan a papírkosár van tele anyaggal, amikor már dombba gyűlik körötte a sok galacsin. A tervek várattak magukra, minden állónak tűnt, és nem mozdult sehová. Írónk vakarózott, nyújtózott, ásított, pótcselekvései tomboltak.

Valahogyan mégis sikerült véget keríteni az írásnak, valamire való lezárással. Talán vágyai adtak erőt hozzá, talán valamiféle idő közben felépült ihlet. Ő sem fogja megtudni soha, de az ujjai szánkáztak a billentyűkön, a szavak pedig rekordgyorsasággal szöktek a képernyőre. Pár perccel később pedig, igényeit kielégítve, szükségeit letudva, újra leült az édes-könnyesen sugárzó monitor elé olvasni valami irodalomelméletet...

A két fiatal a parkban lebzselt. A kellemesen cirógató szellő és a melengető nap mindkettejüknek a nyarat juttatta eszébe, ettől pedig egyre csak törtek elő a nyár élményei. A szótlan percek csak teltek, és csak akkor vették észre, hogy múlik az idő, amikor a nap sugarai már nem érték el őket.

-Hideg van - mondta egyikük, még mindig az égboltot bámulva.
-Mostanában mindig - ő a lábait átkarolva ült lentebb, és meredt a kihalt játszótér felé.
-Vége, igaz? - felültében ránézett a barátra, követte a tekintetét a játszótér felé, majd a közeli, komoran ágaskodó toronyépületek felé, és didergősen összefonta karjait.
-De az iskola is jó...
-Mindig fázom az iskolában.
Amikor a másik a játszótérről végre visszanézett, pont elkapták egymás tekintetét, majd feltápászkodtak a földről, hogy elindulhassanak hazafelé.

A megálló előtt hangzott újra szó.
-Akkor holnap - azzal elindult a gyalogút felé, míg a másik hosszan nézett utána, olyan érzéssel, mintha ezzel az elválással valami más is véget ért volna...

Nincs már más csak bűz
Nincs más igény mi űz
Nincs még bennem űr
Nincs mi máshoz fűz

Van rajtam száradó hév
Van bennem gyilkos éhség
Van élő emlékem még
Van fölöttem lappangó kétség

Kétség bolygatja a múltam
Kétségben oltom a szomjam
Kétség ellen küzd az akarat
Kétségek között őrlöm magamat

Félnem kell az életet
Félelem irányítja bűnös étkemet
Féltem pillanatnyi kincsemet
Félek, lelkem többé nem érezhet

Hősünk imádta a zenét maximumra véve, karját a lehúzott ablakon kilógatva vezetni autóját. Verőfényes nap volt, az összes ablak on át ömlött a levegő a száguldozó autóba, de az emberünk háta csak-csak odaizzadt az üléshez.
Hamar elege lett az egészből. Egyébként sem saját maga miatt ült az autóba, és az élvezetesebbik részén már rég túl volt. A gondolatok, amik mostanában egyre és egyre eltakartak előle minden mást újra előjöttek. Nem csoda, unatkozott már.

Túl sok mindennel vettem magam körbe mostanság... Folyton mintha kifolynának a markomból a dolgok, mintha túl sok lenne mindaz ami rajtam van...
És fáradt is vagyok, nomeg lusta. Főleg most, hogy...

Gyors fék. Megint majdnem megcsinálta. Az előtte levő kocsi már régebben megállt a pirosnál, de ő elbambult. Nagy sóhaj után alrébbrakta a gondolatait, majd leellenőrizte a környezetét a tükrökben. Nyugodtabban dőlt hátra, majd adott gázt a zöldnél, hogy száz méternyire leállhasson megint.
Kopp.
A tetőről jött erős koppanást nem lehetett nem hallani. Hősünk körbenézett, hogy valaki nem áll-e a kocsi mellett, amikor jött a többi koppanás. Az egyik éppenséggel az első ablakon. Jókora esőcseppek voltak, és a figyelmeztetés után jött is az ostrom. Az autóban ülő fiú előrébb hajolt, hogy megnézze az eget, de már alig látott ki a vízzel borított ablakon.
A sor megindult, az ablaktörlők mozogtak, a srác pedig még mindig nem nagyon tudta elhinni, hogy nem látta, hogy beborult. A következő lámpánál, jobban megnézte magának az eget, de alig látott nagy esőfelhőt, mire pedig újra elindult a sor az eső ahogy jött, elállt.
Hősünk az ablakokat újfent lehúzva, karját kitéve nevetett. Ilyet sem látott sűrűn, de ez ráfért már saját, felhős gondolataira. Emellett pedig elhatározásra jutott. Ahogy hazaér elintézi, hogy legyen végre egy gondtalan hete pihenni.

Micsoda átkozott hőség...