However you said no, no, no
I still stole a kiss from you, so
Whatever might happen, I don't care
I remember your lips, I took my fare
O, lips tired and cold
Still so silken soft

Hearts beat
Racing each other
She stays clear
Just don't bother
Whatever you hear
Drunk or sober
Don't try her

Whatever...

She
She is
The girl I am here for
The one I care for
She makes my chest
Throb and crest
Like a king's of this globe
But at least that of hope

That is just a reflection of you or of me
Or of the world they see
And of how they feel
Distorted by their dreams and needs
Labeled by old coming creeds
Torn by envious fears
So just listen and learn the ways to breach
All those fears and creeds and needs
To hear what is behind a preach
So don't ever fight a battle without the need
To completely know your opponent's deed
So you can later harvest your meed
That is respect if you fought with heed
Forgetful scorn if you were a creep
And awe if you were steep

 Mit teszünk akkor, ha szeretünk? Meddig kell bizonyítanunk, és hogyan kell bizonyítanunk? Hol van az a láthatatlan határvonal, amit átlépve már nem magunk vagyunk, és csak azt tesszük, azt játsszuk, akit a másik (szerintünk) szeretne? Egyáltalán, a mai világban honnan lehet tudni, hogy valaki velünk akar lenni, vagy éppen hogy pont velünk nem?

Az ilyen és ehhez hasonló kérdések milliószám szelik át a modern felületet, csúfnevén internet, ahol milliárdnyi ember kapcsolódik a nap minden megveszekedett pillanatában, és a kérdésekre sok-sok felhasználó sok-sok formában igyekszik válaszolni. A segítőkész is és az is akit mindezek már nem érdekelnek (vagy szimplán csak szeretik ezt mondani maguknak).
A válaszok túlnyomó többsége arról árulkodik, hogy a szerelmi élettel törődők többsége számára a lélek, a személyiség és az intellektus sokkal előrébb való, mint a testi és egyéb más múlandó értékek, illetve hogy a külső alapján ítélni sekélyes és éretlen dolog. Szerintem ezekkel a kijelentésekkel az írásomat olvasó összes (hét) személy is egyet ért majd.
Ha viszont ilyen egyértelmű a helyzet, miért van az, hogy ezt a hozzáállást szinte mindenhol össze-vissza hazudtolja meg a tapasztalatunk? Miért van az, hogy egy-egy társaságban mindenki tudja, hogy az a bizonyos pár csak egyoldalúan olyan szép mint amilyennek tűnik? (És még van ahol azon az egy oldalon sem...)

A kérdések gyűlnek és gyűlnek, hiszen szerelemről beszélünk. Szerintem pedig pont itt a hiba. Szerelemről beszélni és gondolkodni pont olyan, mint tökéletesen nyugodt víztükörre törekedni úgy, hogy lapáttal akarjuk kiegyengetni a vizet. A szerelem, mint megfoghatatlan és csakis leírhatatlanul érzékelhető pszichikai jelenség valami olyasmi, amit talán jobb lenne szótlanul hagyni és megérteni: bármikor jön is, ha megérkezett már olyan mint a vonat: nem lehet se megmozdítani, se eltolni, a szerelmes pedig csak akkor lesz újra üres és kezelhető ha az a bizonyos vonat tovább áll és újra lesz hely a vágányon.
Szeretni, az én olvasatomban, azonban valahol teljesen más. Szeretni valakit nem feltétlenül jelent vak odaadást, nem feltétlenül jelent vérző sebet ha nem láthatod a szerettedet, és nem feltétlenül jelent kínt ha mással látod, de főként jelenti azt, hogy nem csak összezavarodsz ha bármi baj vagy probléma éri utol a kapcsolatot. Szeretni lehet felelősséggel és ésszel is, szeretni lehet türelemmel és távolsággal is, és végül, de nem utolsó sorban, szeretni lehet akkor is ha tudjuk, hogy a problémáink közepette is még mindig lehet sokkal rosszabb.
A szerelmet úgy írják le megszámolatlan műben és költői eszközzel, hogy az maga a tűz, a lángolás, a hév, ami mindenen áttör és átperzsel, és megállíthatatlan mint a tűzvész, hogy vakká tesz és megváltoztat minket, és ő maga a rózsa annak minden tövisével együtt. Kérdem én: a mai világban ahol idejekorán mindenkinek rendelkezésére áll információ az élet hosszáról, kilátásairól, és gondjairól, miért űzi mindenki megveszekedetten a szerelmet még mindig? Miért hajt valaki ebben a tövisekkel körülvett, lángoló verdában, önszántából vakon a szakadékokkal körülvett nehéz úton ha nincs más vége az útnak, mint a becsapódás, az égés, és a maradandó tüskék? Sokan úgy tűnik csak ekkor nyitják ki a szemüket és a világ, ami csukott szemmel rémisztő volt, a tüskékkel a bőr alatt már soha sem lesz igazán látható, mert ekkor már minden egyes bukkanó a veszély előjele lesz, és minden egyes szakadék inkább feladásra késztet, mint megoldáskeresésre, vagy hídépítésre.
Én pont az előbbiek miatt szavazok a szeretetre mert az az én szótáramban nem pusztító, és nem butító szavakkal párosul. A szeretet a szerelemmel ellentétben sokszínű, és engedékeny: lehet aktív, mint a gondoskodás és támogatás, lehet passzív, mint a bizalom és a hűség, lehet érzéki, mint a melegség ami körülvesz és cirógat, és főleg lehet értelmes: megértő, türelmes, önzetlen és előretekintő is.
Az én korosztályomban azonban az ezen értékek iránti kereslet, úgy tűnik, alacsony. Azaz a tapasztalat szerint, ugyanúgy mint az interneten is fellelhető helyzetben, mindenki szeretne megértő, mélyre látó, és igazi társat, legalábbis szóban. Később ez már nem mutatkozik meg a választásban, mert mindenki szeret beleülni a lángoló-tüskés verdába, és mindenki addig hajtja azt amíg meg nem borul, a nagy égés után pedig ugyanezen emberek elfelejtik, hogy milyen zászlót lobogtattak azelőtt. Kiégnek, vagy csak tetszelegnek a roncsok fölött, még mindig félig bekötött szemmel, és képtelenek felfogni, hogy még mindig a rossz utat járják. Mert közben újra csak arra várnak, hogy mikor húzhatják vissza a szemfedőt egy újabb rázós túrára.

Hát ennyi, persze nem mintha ettől a kis blogtól remélném a megváltást. Még csak változást sem remélek tőle. Talán valahol harminc környékén, még a mostani generációk tagjai is rájönnek majd, hogy nem volt jó amit addig csináltak, vagy talán később, esetleg soha, de attól még a probléma zavar. Az agyamba égett pillanatkép a lángoló, tüskés szerelem-verdáról a szakadék előtt igen mélyen él - és az a baj, hogy általában ezen a képen már nem csak egy-egy kiválasztott ismerősöm morbidul élvezkedő arcát látom, hanem egy egész generáció szürke vonásait, amin azok egy szépen beállított ideál másaiként próbálnak kormányozni a beláthatatlan úton. Egy generációt, ami még mindig álomképeket kerget akkor, amikor már rég fel kellett volna ébrednie. Mert manapság, amikor az információt csak úgy ránk öntik, mintha felénk állt volna a betonkeverő, már rég nem ártana a körülnézés ha nem akarunk belefulladni a saját életünk fenn- és megtartásában, és jutni is akarunk valahová...

Egy dolgot adhatok csak
Őrült sikolyt
Vonaglást
Verejtéket
Tombolást
Az ágyban égő pokolt
Dobd el koloncod
Hadd adjak én neked
Új drogot
Éjszakákon át
Táncolva, fetrengve
Féktelen orgiát
Észt veszejtett
Féket tört
Vak mámort
Tested
Minden
Vágyát

Ne hazudj
Ne is próbálj
Tudom
Te is csak ezt várnád