Egy hosszúnak tűnő nap estéje volt, hősünk pedig írt. Mi mást is tehetett volna? Például tanulhatott volna, vagy éppen megírhatta volna régen esedékes dolgozatai legalább egyikét. Mégsem tette. Inkább írt. Akadozva és kételkedve gyarapodtak a mondatok az új műben, valami megfoghatatlan, és láthatatlan cél felé.
Aznap egyetlen zeneszámok, hangosan, folyton ismétlődve határozták meg a hangulatot. Ha megunódtak, lecserélődtek egy másikra, ami szintén újra- meg újraforogva határozott meg valami más érzelmet, hangulatot, színt a szobában.
Hősünk, ismét csak, túl sokat gondolkodott. Tudta magáról, túl sok mindent kell folytatnia ahhoz, hogy az egyetlen íráson akadjon meg, ezért ismét megindította az értelmetlennek tűnő sorokat. De a sorok nem akartak jönni. A monitor fényében sápadó amatőr szemei ragadtak, ízületei beálltak, előjöttek a királyi teendők, és bármi, amire nem is gondolnánk, elvette az írástól a helyet. A fiú mégis a városi legendák szintjén küzdött, és lassan, túl lassan, megteltek a sorok. Az egyetlen probléma a tartalommal volt, merthogy az nem igazán volt. Azaz volt, körülbelül olyan szinttel, ahogyan a papírkosár van tele anyaggal, amikor már dombba gyűlik körötte a sok galacsin. A tervek várattak magukra, minden állónak tűnt, és nem mozdult sehová. Írónk vakarózott, nyújtózott, ásított, pótcselekvései tomboltak.

Valahogyan mégis sikerült véget keríteni az írásnak, valamire való lezárással. Talán vágyai adtak erőt hozzá, talán valamiféle idő közben felépült ihlet. Ő sem fogja megtudni soha, de az ujjai szánkáztak a billentyűkön, a szavak pedig rekordgyorsasággal szöktek a képernyőre. Pár perccel később pedig, igényeit kielégítve, szükségeit letudva, újra leült az édes-könnyesen sugárzó monitor elé olvasni valami irodalomelméletet...

Hősünk imádta a zenét maximumra véve, karját a lehúzott ablakon kilógatva vezetni autóját. Verőfényes nap volt, az összes ablak on át ömlött a levegő a száguldozó autóba, de az emberünk háta csak-csak odaizzadt az üléshez.
Hamar elege lett az egészből. Egyébként sem saját maga miatt ült az autóba, és az élvezetesebbik részén már rég túl volt. A gondolatok, amik mostanában egyre és egyre eltakartak előle minden mást újra előjöttek. Nem csoda, unatkozott már.

Túl sok mindennel vettem magam körbe mostanság... Folyton mintha kifolynának a markomból a dolgok, mintha túl sok lenne mindaz ami rajtam van...
És fáradt is vagyok, nomeg lusta. Főleg most, hogy...

Gyors fék. Megint majdnem megcsinálta. Az előtte levő kocsi már régebben megállt a pirosnál, de ő elbambult. Nagy sóhaj után alrébbrakta a gondolatait, majd leellenőrizte a környezetét a tükrökben. Nyugodtabban dőlt hátra, majd adott gázt a zöldnél, hogy száz méternyire leállhasson megint.
Kopp.
A tetőről jött erős koppanást nem lehetett nem hallani. Hősünk körbenézett, hogy valaki nem áll-e a kocsi mellett, amikor jött a többi koppanás. Az egyik éppenséggel az első ablakon. Jókora esőcseppek voltak, és a figyelmeztetés után jött is az ostrom. Az autóban ülő fiú előrébb hajolt, hogy megnézze az eget, de már alig látott ki a vízzel borított ablakon.
A sor megindult, az ablaktörlők mozogtak, a srác pedig még mindig nem nagyon tudta elhinni, hogy nem látta, hogy beborult. A következő lámpánál, jobban megnézte magának az eget, de alig látott nagy esőfelhőt, mire pedig újra elindult a sor az eső ahogy jött, elállt.
Hősünk az ablakokat újfent lehúzva, karját kitéve nevetett. Ilyet sem látott sűrűn, de ez ráfért már saját, felhős gondolataira. Emellett pedig elhatározásra jutott. Ahogy hazaér elintézi, hogy legyen végre egy gondtalan hete pihenni.

Micsoda átkozott hőség...

Csillagos este volt. Hősünk ezt csak akkor vette észre, amikor leszállt a buszról. Egy megállóval korábban mint kellett volna, hiszen anyja ráüzent, hogy vigyen haza valamit a nagymamától.
Sietős léptekkel indult a csendes kis utca felé, miközben ingének zsebében telefonja lágy dallamokat szórt a síri-sötét utcára a fiú körül. Gyakran felejtette a csillagokon a szemét, és nem értette, hogy miért nem férnek meg a csillagok és a közlámpák fényei egymással.
Azt sem értette miért nem jut ideje a csillagokra nézni mostanában. Nem tudott visszaemlékezni, mikor ült ki utoljára az erkélye oldalfalára nézni az éjszakai eget.

A napokban megint olyan érzések kerülgették, hogy ellepi minden amit felvállalt. Sőt, félni is kezdett attól, ami még várhat rá, és egyben csalódott volt. A gyűlés amiről jött, nem hozott sikert, sőt semmit nem hozott. Elment a kedve mindentől, amit addig izgatottan terveztek, és megint nyomorultul tudta érezni magát olyanok miatt, akik elvileg társak voltak, ugyanazokkal a célokkal és álmokkal.
Egy dolog volt amiért még tudott lelkesedni, és izgulni, úgy ahogy azelőtt a délután előtt. Azt gondolta végig. Szavak és érzések keveredtek benne. Ha valaki látta volna, talán észre vehette volna rajta, amint még ilyenkor is el tud mosolyodni.

Tovább lépdelt, és amerre járt, mindenütt belengte a csendes utcák deres visszhangját az a lágy dal, amit telefonja megunhatatlanul játszott, azon a kora-tavaszi éjszakán...

Zavartság és fájdalom terjengett a fáradt gondolatok között, és egy pillanatra, ahogy a szoba csendes lakója lehunyta szemét, a zárt ajtón át beszűrődő tévé tompított hangjai, és a számítógépe búgása keveredtek lomhán a fülében.
Túl nehéz volt ez a nap. Az új félév első igazi hete már nem is kezdődhetett volna rosszabbul. Hősünk mindig biztos érzelmeit reggel elmosták annak a nőnek a könnyei, akivel a hétvégét töltötte. Szánalmasnak érezte magát. Olyat tett, amit soha sem akart megtenni, és olyasmit látott, amivel soha sem akart találkozni...

Sóhajtva gurult alrébb a székkel, hogy otthagyja a gépet. A szoba a már évek óta megszokott halk búgással magára maradt, és a monitor rábámult a saját fényével megszórt bútorokra.
Fél óra után nyílt újra az ajtó. A magas, komor tekintetű fiú visszatért, és belehuppant a székbe. Az ajtót csak lassan zárta be, végül kirekesztve a reménytelenül végtelennek tetsző vita éles hangjait a ház ezen kicsi részéből. Nagy sóhaj után újraolvasta a készülő bejegyzést, és elégedett volt.

Először érzett ilyet aznap, de keserű mosollyal vette tudomásul, hogy így már ez sem túl boldogító. Egy teljesen átlagos napon ez nagyon nagy büszkeséggel töltötte volna el, csakúgy ahogy annak a kisebbfajta csúcsnak a híre, amit a tegnapi látogatottság mutatói hoztak. Ma azonban mindez szürkének tűnt, és egyszerűnek, csakúgy ahogy az írás amit befejezni készült.
Hosszú szünetekkel írt, és gyakran akadtak meg az ujjai a billentyűzet fölött. Az egyre gyűlő feszültség testében és elméjében egyaránt érezhető volt. Többször törölt egész sorokat, csakhogy újra írhasson többé kevésbé-újakat, ugyanabban az átkozott, reménytelen stílusban.

El is felejtette mit akart kihozni a cikkből. Nagy fújással dőlt hátra tehetetlenül a székben, és az éjszakai plafont nézte, ahogy a képernyő fényei halvány foltként látszanak viszont, majd hirtelen elsötétül minden. Most a kutyák behallatszó ugatása zavarta a halk gépdorombolást.
Amikor hirtelen újra eszébe jutott miért is ült le órákkal azelőtt a monitor elé, már nem akarta kitörölni az írást. Hosszú percekig ült a bejegyzés fölött, aztán odabiggyesztett a végére egy szánalmasan sablonos mondatot...