Hősünk elrévedve ébredt arra a gépe előtt, egy tohonya, gőzölgő nyári nap közepén, szédelegve egy egész éjszaka élményei után, hogy írnia kell. Írnia kell, mert az éhségnek hitt gyomorgörcs nem múlt el, mert pár kép és pár érzés kísértette arról az éjszakáról, amibe éppen csak belecsöppent húsz órával korábban.
Gondolatai a véletlen, és a sors körül forogtak, kérdései az ősrégi kérdések voltak, amíg el nem kergette a haszontalan mondatokat, hogy újra csak egyetlen dologra emlékezzen. Őrülten, homályosan, de verejtéket kirázóan emlékezett a halovány, megfoghatatlan foltokra, amik újra bolondot csináltak belőle. Nem gondolta volna, hogy újra izguló kölyökké válik, hogy lesz valaki aki kihozza belőle legszánalmasabban kapaszkodni, bújni, szeretni vágyó lelkének ezen darabját, de mégis. A gyomortájéki érzés jelezte, hogy teste is érzi, amit az emlékeibe írt. Nem a képeket, nem is a szavakat, az érzést, amikor megint érezhette valaki melegségét, ölelhetett, és nézhetett úgy, ahogy addig hosszú ideje soha.
Persze ez jelenthette azt is, egy éjjel, egy találkozás erejéig láthatott valakit, valahogyan, és ez az összes emlék, ami belőle megmarad. A fáradtság erre a gondolatra a fejébe szökött. Az undor enyhe méregként torzította el az arcát, lassan belemarva minden pontba, amit addig átélt magában. A menekülést és egyedüllétet régen megelégelt valója megint önmagát hasította meg, és kezdett kétségekbe és almokba menekülni.

Szünet. Minden ihlet, kedv, tettvágy megszűnt, a fájdalom nőtt, majd dobbant egy nagyot hősünk szive, mintha ki akarna szabadulni a testből, ami nem viszi sehová.
Talán menni kéne, odahagyva mindent ami most, és megtudni mit is jelent igazából... Valami elakadt. Régi gondolatok törtek a felszínre, olyanok, amik a rohanást, az állomást juttatták eszébe. Az emlékek, az arcok vadul rohanták meg a maga elé révedő írót. Vakon gépelte a sorokat tovább. Mennyi ott- és félbehagyott remény kötődik közvetlenül vagy éppen közvetve az állomáshoz, ami ezt a szutykos várost azzá teszi a számára ami. Az éjjel is esett róla szó, sőt aznap többször is. Lehet ennyi véletlen egy napon, annyi másik után?

"Debrecen visszavárja azokat, akik benne nőttek fel." Milyen igaz, vagy éppen milyen félrevezető. Egyre inkább tűnt úgy, hogy a visszavárás visszahúzást jelent, a város megkedvelése pedig csapdát. Egy édes, de ragadós csapdát, amit igazolt is, akaratán kívül, akiért most a test égett.
"Szeretem Debrecent, de egyáltalán nem ismerem." A város, amit addig lehet szeretni amíg nem ismerik igazán, talán ez Debrecen igazi neve, talán ez az amiért elmenni akkor is nehéz, ha már kereszt a maradás. Ha meg kellett volna tenni egy lépést, akár csak egy-pár napra, akár évekre, akár örökre, Debrecen mindig visszatartotta azt, aki menni akar, és aki már annyiszor menni akart de soha sem tudott igazán.

"Jövőre én is jövök..."

"Azt mondják, ha új társaságba kerülsz, új embereket ismersz meg, új esélyt kapsz arra, hogy szeressenek, és szerethess."

Mi történik, ha mégsincs így, mi történik, ha az ember lelke, saját akarata ellenére tolja el magától azokat, akiket szerethetne? Miről dönthet valaki úgy igazán? Mit alakít ténylegesen ő maga? Mégis mitől lesz valaki így is szerencsés, hogy találkoznak szemei egy másik hasonló szempárral? A kérdések vég nélkül bombázták hősünket, aki fejére tett kezekkel ült, és nézett saját megkínzott ölébe. Undorodott magától, félt a jövőtől, attól, hogy megint elveszít valakit, valakiket, akikre szüksége van, akiknek rá lehet szükségük.

Van valakinek egyáltalán szüksége rá? Nem tudta, nem tudhatta a választ, hiszen ahányszor érezhette, hogy valaki mellette, mögötte, körülötte van, a következő pillantás már csak távoli lehetett. Elrévedve, nagyokat dobbanó szívvel, gondolatokkal, amik talán évek óta dörömböltek az agyában aludni akart, de szemei, háta, nyaka, száradó szájalábai mind tudták, megint egy álmatlan és keserves éjszaka várja őket, hacsak nem történik erőszak.

Az "író" retardáltnak érezte magát, és saját abszurdan visszacsengő röhelyének visszhangjai szóltak a fejében. "Igen, nyertél. Te úgy is speciális vagy. Gratulálunk!" Nem tudott nem önmagát sajnálva nézni magára. Kívülről látva a kis szobát, az életet, az életteret, minden olyan törékeny és lehetetlen volt, mint egy jégpalota, ami a tavasz első napjain véglegesen elolvad majd. Elege volt saját tehetetlenségéből, írni kezdett, mintha haraggal írhatna jót, mintha önmagát gyűlölve írhatna olyat, amit már évek óta akart. Persze írni is csak akart. Szeretett volna, álmodott róla, tervezte. Mondta, hogy...

Hányszor akarja még becsapni önmagát? Kétségei között érezte, a sok ígéret, amit magának és másoknak mondott, végre talán elkezdtek hatni a lelkiismeretére, arra, ami még egyben tartotta a jégvárat, amiből még született néha valami elgondolkodtató, egy kis tükör, hibásan, részlegesen, de legalább működően, mint az, amit éppen írt. Többet persze ezután a pont után sem tudott írni.

Hogy miért írt hősünk, és hogy miért írt az elektromos fióknak időről időre? Hiszen már régen nem jelentett semmit, amit azelőtt. Üresen, meredve gondolta át, miért is pötyög a billentyűzeten magáról és magának, hiszen senki sem tudja igazán, miért is születnek az írásai. Az eszébe folyton folyvást csak kérdések tülekedtek. Vakarózott, zenébe, és karjaiba temetkezett, otthagyta írnivalóját.
Miért kell a tudat, hogy van valahol egy kis szeglet, ahová ő és csak ő lát be? Nem volt válasz. Most egyetlen válasz sem volt, csak homály, és borzongató reménytelenség. Emberi roncs? Lelki szemétdomb? Kilátástalan szánalmasság? Melyik illett jobban hősünkre? Ő se tudta, de valahol érezte, mindegyik egyszerre. Valami eltört, belül, ahol senki se járt még igazán, valami ott eltört, és nyikorogva sikít valakiért, de az a valaki nem jött, nem is tudhatott, de ha tudta volna is, akkor sem tehette volna meg. Az önmagába, és önsajnálatába merülő írónk csak ezt ismételgette.

De mégis, és újra, csak jöttek a kérdések, megállíthatatlanul.
Mi van ha azt mondom, kell a közelséged? - Nem tudott válaszolni, se magának, se annak, amit maga mögé utasított. Közel lenni valakihez, akihez nem lehet, és ugyanennyire lehet is. Kihasználni? Soha.

És mi van ha vágyom rá, hogy szükség legyen rám? - Mikor nem vágyott rá? Mindig ezt akarta, mindig várt valakit, akihez közel lehet, és akivel törődhet, de soha nem akadtak olyanok, akik ezt megadták volna, akik elfogadták volna tőle. Ha most van valaki? Ha valaki végre tőle vár valamit, ölelést, szavakat, törődést? Feltámadt benne valami, és szűnni nem akaró zsibbadás költözött testébe.

Mi van ha azt mondom, kellesz? - Nem volt több szó, nem volt több gondolat, csak a zsibbasztó félelem, és az elmélázó, álmodó szemek előtt elvillanó képek sora. Emlékek, közelről, élénken. Hosszan nézett maga elé, játszadozott méla ujjaival a billentyűzeten, és csak várta, hogy mikor lesz elege az önsajnálatból, és mikor mondja ki megint.

Hazugság. Mint mindig. Elmosolyodott, majdhogynem kinevette magát, és nem hitt többé tévelygéseinek. Nem akart többé olyan úton járni, amivel idáig megkeserítette saját életét. Magabiztossá vált, bólogatott, és befejezte az írást. Semmilyen befejezést nem írt, úgy hagyta ott a szöveget, ahogy majd valamikor még képes lesz kitörölni, talán az emlékeiből is, a gondolatokkal együtt.

Az írás már csak egy pótcselekvés volt, valami, amibe menekülni lehetett a kegyetlen világ elől. Az írás nem mutatott hátat, nem okolt, nem menekült, nem kívánt. Az írás csak tükör volt, megmutatott mindent, és sosem rejtett semmit. A tiszta tükör még a monitor könnyesztő fényénél is jobban, kegyetlenebbül éreztette, a hiányt, a mellőzöttséget, a sikertelenséget és főként a testet remegésbe záró tehetetlen dühöt minden megoldhatatlan most fölött. Most volt minden, és mosttá vált a jövő képe is.
Valaminek szépen, lassan vége lett. Képek sorakoztak, magányos, tehetetlen, könnyfüggönyözött képek. Ajtónak hátat vető, lehajtott fejjel, némán bámuló férfi képe, a férfié, aki a metsző szélbe sétál, elforrott hanggal, s arcát korbácsolja az égető érzés, mit könnyei hagynak, s végül a pillanat a család mellett, a menekülés az egyedülléttől, a szörnyű ráébredés a kegyetlen tényre, akkor és ott, némán újra a magányba szökve, a maszatos üvegen át is jól érezhető, a szoba állandó sötétségét átszelő monitor fénye előtt. Újra.
Nem volt már semmi, csak az a fény, az az életidegen, libabőrt idéző, gyomrot taposó érzés, amit semmilyen dal nem tehetett szebbé. Valami talán végleg elveszett és kimaradt az életből, aminek soha sem szabadott volna. Csalódás és tehetetlenség fullasztotta meg a hiány égető érzését, és taszította megint és megint mélyre a megrázó szégyent, a szégyent a sötétségben élő, magányt kereső íróban. Abban a férfiban, aki írni akart, tiszta volt, és vágyakkal, eszmékkel teli, s mostra gyenge, eltört, kilyukadt, üres, és piszkos lett, kívül és belül.
Valamiért azonban az írást viszont soha sem lehetett abbahagyni. Valamiért az írás több volt minden vágynál és képnél, minden érzésnél, minden könnynél, ami árvízként taszigálja a gyenge ember álmait. Igen, az írás nem mutatott hátat, nem okolt, nem menekült, nem kívánt. Az írás tükre minden maszaton át látszott, a monitor fényét viszont a legapróbb is zavarta. Még most is zavarta. Hősünk levette szemüvegét és letörölte a maszatot, szeméből pedig kidörzsölte a múló könnyet.

A rávetülő vörös-narancs színek félhomályában úszó képet nézte, melyen egy büszke vár és árnyéka folyik végeláthatatlan pusztaságba, majd fenyőerdőbe, végül köddel takart szakadékba. A színek, amelyek nosztalgikusra, békésre, ünnepire festették a szoba képét, a háború, a vérrel festett hajnalok hangulatát varázsolták a falat betakaró képre. A képet megbűvölten, emlékekbe merülőn bámuló alak pipázó szája alig észrevehető mosolyba fordult, míg az arc, a szemek komorsága a vészjósló színeket tükrözve takarták el a világ elől valódi gondolatait.

Méla ámulat.

Nem egy éjszaka telt már el így, és nem volt menekvés a kételyt ébresztő gondolatok elől. A pipa lassan emelkedett ki a férfi szájából, ő pedig, alig huszonéves kinézetét meghazudtoló nyugalommal tekintett a maga mellett levő, elszórt kis csomagra. Felült a kellemes félfekvésből, és a szétszórtságból kezébe került kis készüléket nézte, majd mikor pipafüve ismét izzó sercegéssel törte meg a szoba meghitt csöndjét, felvett a  csöppnyi forgatagból egy szines kis kártyát.

Néma pötyögés.

Egy üzenet. Egy üzenetre várt. Egy, a bizonytalanból kivezető hangra, amiben segítségre, biztosságra, a horizonton megjelenő fénykorongra lelhet. A gondolatai mélyültek, s elméje már nem foglalkozott a külvilággal. Várta a megváltó pihenés, a rejtőzködés a szemet bántó fénytől. A kis elektromos köldökzsinór békésen csusszant ki a kezéből, majd pár pillanat múlva annak a fényei is kialudtak, és a szobára a némaságon kívül senki sem figyelt.

Gondos mosolyok.

Az ajtó kinyílt. Gondos, ráncos asszony lépdelt beljebb, s iagzította meg a súlyos függönyöket, kizárva  hajnal minden fényét. A békés alakot látva mosolya szivet fájdítóan törődővé vált, s a férfi homlokára adott egy mindent elmondó csókot. Az alvó melletti holmikat nesz nélkül karolta fel, és a szoba asztalára tette, majd a telefonra és a kis szines kártyára nézett. Elővette saját mindentudóját, és bepötyögte az új számot, majd ugyanúgy minden nesz nélkül, mint azelőtt, egy utolsó pillantás mellett, elhagyta a kis szobát.