Wind of west and north
Freeze and ramble plains of gold
Mounts of north and east
Haul cold floods when winter cease
Sun of east and south
Ripe the grapes of hillside ground
Breeze of south and west
Bless every spring with warm zest
Basin of the dream's quest
With the pride of turul's nest
In which lies the red-white-green crest
Wind, you cold, crowned king
You, who won't give in to spring
Wind, you mighty rush
You, who always cry for hush
Wind, you aeons old
You, who always tease the bold
Wind, you dear to all
You, who always heed to call
Wind, you chilly tweet
You, who scale the bright white sheet
Yes, you always make spring sweet
Closed door, chains and lock; partners in crime
For the late, odd and misshapen rhyme
In a room of past with misplaced chime
Of secrets and shame with all their grime
Never getting help, nor cleaning in time
The room is one of decay and of winter rime
But as is, it is my ancient place of prime
My old and never wearing stage of mime
While I am revering the remnants of the time
I spent playing with toys and my chime
Before she thaught me the adults' pastime
And I could run away and leave it to time
To cover it with dust and web and slime
Now I am standing under the pelting lime
In the abandoned room, in the winter clime
Crying and wishing to get back all that time
A pont, ahonnan nincsen semmi hátra
Ahol végződik testünk hosszú-hosszú tánca
Az a tánc, amit lábainkkal végtelenül járunk
A lábakon, míg térdünk gyengül, s bírja álltunk
Az a tánc, amihez kezünk csodát legyez
A kéz, mi alkot, segít, tesz, majd remegésbe vesz
A pont, ahonnan visszanézhetünk
Ahonnan figyelhetjük egész életünk
Az életet, amelyben szemeink csodákat látnak
A szemek, mik vénülve, veszett fénnyel hálnak
Az életet, ami csodás zenét ad a fülnek
A fülnek, miből a vég előtt kivész az ének
A pont, ahonnan már nem csak test vagyunk
Hanem maga az élet, amit alkotunk
Az alkotás, ami végig a hátunkra borul
A háton, mi a korral görbévé domborul
Az alkotás, amit büszke melleink táplálnak
A mellek, mik végül megereszkednek s lógva megadnak
A pont, ahol a test megszűnik testnek lenni
Mert megeszi a föld, s megszűnik élni
Az életet, aminek jelentést önmaga nem adhat
A jelentést, mit gondolataink folyton csak kutatnak
Az életet, aminek értelmét sosem fogjuk fel
Az értelmet, mit gyermekeink élete mond majd el
Bénult mélaság, nem érzem, hogy élek
Pedig kívül, s belül is érzem kínját a létnek
Mi visszatart és megfog, nem érdekli, hogy félek
Akkor is, mindig is, igazat ad a törvénynek
Annak, aminek azt köszönhetem, hogy élek
Hisz itt vagyok köztetek, tudjátok, néztek
Engem, egy írást, egy képet, téve elétek
Énekelhetek, festhetek, kiálthatok felétek
Ha nem értitek, ha nem látjátok, hogy élek
Hiába küszködök, nincs értelme a létnek
Nem értitek, nem érzitek karmait a félsznek
Hogy nincs ezen a földön, kinek kellenek a képek
A versek, az írott szó, a képzelet, miért élek
Miknek elvesztésétől óv az alkotó lélek
Mert kaptam, s nem szenvedem hiányát az észnek
Képzeletem alkot, s még a rest perc sem vétek
Hiszen amit alkot az enyém amíg élek
Míg fekhetek a mezőn, s lesznek csillagos éjek
Kíváncsi fülek, tekintetek, várva mit mesélek
Nyárnak melegében akár, s hidegében télnek
Éveimet várom, míg majd szavaimból élek
S akkor, ha vége a semmit tudó rémnek
Amikor a hülyeség elmarad, s én majd beérek
Talán tudni fogom, hogy miért van, a vének
Lassabbak, türelmesek, bölcsek amíg élnek
Igen, talán én is, ha majd akkor még élek
Tudom majd, hogy miként, s miért van, hogy érzek
Képzelek, épitek most is, anélkül hogy értek
Bármit is, bármikor, ha megesik hogy néznek
Akkor is, ha az utcán mellettem ellépnek
Nem csoda, írok, festek, de szépen, csendben élek
Az ujjam mocorog, indulna írni, rajzolni a népnek
Tenni jót és szépet, fogalmát nem ismerve a féknek
Görcsösen akarva, sziluettjét keresve egy-egy révnek
Ahová majd beérek, de addig is, inkább élek
Nem fogadom el igazságát semmilyen ténynek
Hisz igazság végtelen van, s csak egy jut egy lénynek
Nekem csupán szám van, kimondom mit ti féltek
Az enyémet sem én, más szólja, s én égek
Ugyanúgy mint mások, kereszttűzben élek
Csakhogy igaz szótól inkább nem is félek
Lehet az bármekkora bűn, vagy elvetendő vétek
Ha az enyém, hát lássák, de másra, magamra nem vések
Maszkot vagy fércet, arcot nem fedek, főt nem védek
Tőlem hamisak nem lesznek írott, beszélt, rajzolt képek
Mi sem lenne könnyebb, szépet tenni elétek
Amíg hangom hallatom hát, igaz lesz mit képzek
S amit nehéz, hallgatni, tanulok míg élek