A két fiatal a parkban lebzselt. A kellemesen cirógató szellő és a melengető nap mindkettejüknek a nyarat juttatta eszébe, ettől pedig egyre csak törtek elő a nyár élményei. A szótlan percek csak teltek, és csak akkor vették észre, hogy múlik az idő, amikor a nap sugarai már nem érték el őket.

-Hideg van - mondta egyikük, még mindig az égboltot bámulva.
-Mostanában mindig - ő a lábait átkarolva ült lentebb, és meredt a kihalt játszótér felé.
-Vége, igaz? - felültében ránézett a barátra, követte a tekintetét a játszótér felé, majd a közeli, komoran ágaskodó toronyépületek felé, és didergősen összefonta karjait.
-De az iskola is jó...
-Mindig fázom az iskolában.
Amikor a másik a játszótérről végre visszanézett, pont elkapták egymás tekintetét, majd feltápászkodtak a földről, hogy elindulhassanak hazafelé.

A megálló előtt hangzott újra szó.
-Akkor holnap - azzal elindult a gyalogút felé, míg a másik hosszan nézett utána, olyan érzéssel, mintha ezzel az elválással valami más is véget ért volna...