A rávetülő vörös-narancs színek félhomályában úszó képet nézte, melyen egy büszke vár és árnyéka folyik végeláthatatlan pusztaságba, majd fenyőerdőbe, végül köddel takart szakadékba. A színek, amelyek nosztalgikusra, békésre, ünnepire festették a szoba képét, a háború, a vérrel festett hajnalok hangulatát varázsolták a falat betakaró képre. A képet megbűvölten, emlékekbe merülőn bámuló alak pipázó szája alig észrevehető mosolyba fordult, míg az arc, a szemek komorsága a vészjósló színeket tükrözve takarták el a világ elől valódi gondolatait.

Méla ámulat.

Nem egy éjszaka telt már el így, és nem volt menekvés a kételyt ébresztő gondolatok elől. A pipa lassan emelkedett ki a férfi szájából, ő pedig, alig huszonéves kinézetét meghazudtoló nyugalommal tekintett a maga mellett levő, elszórt kis csomagra. Felült a kellemes félfekvésből, és a szétszórtságból kezébe került kis készüléket nézte, majd mikor pipafüve ismét izzó sercegéssel törte meg a szoba meghitt csöndjét, felvett a  csöppnyi forgatagból egy szines kis kártyát.

Néma pötyögés.

Egy üzenet. Egy üzenetre várt. Egy, a bizonytalanból kivezető hangra, amiben segítségre, biztosságra, a horizonton megjelenő fénykorongra lelhet. A gondolatai mélyültek, s elméje már nem foglalkozott a külvilággal. Várta a megváltó pihenés, a rejtőzködés a szemet bántó fénytől. A kis elektromos köldökzsinór békésen csusszant ki a kezéből, majd pár pillanat múlva annak a fényei is kialudtak, és a szobára a némaságon kívül senki sem figyelt.

Gondos mosolyok.

Az ajtó kinyílt. Gondos, ráncos asszony lépdelt beljebb, s iagzította meg a súlyos függönyöket, kizárva  hajnal minden fényét. A békés alakot látva mosolya szivet fájdítóan törődővé vált, s a férfi homlokára adott egy mindent elmondó csókot. Az alvó melletti holmikat nesz nélkül karolta fel, és a szoba asztalára tette, majd a telefonra és a kis szines kártyára nézett. Elővette saját mindentudóját, és bepötyögte az új számot, majd ugyanúgy minden nesz nélkül, mint azelőtt, egy utolsó pillantás mellett, elhagyta a kis szobát.