Itt ülök, valahol, valamikor, valamiért. Egyik paraméter sem tiszta, egyik gondolat sem igazi, csak az biztos, ez a pillanat emlékezetes kell, hogy maradjon. Hogy miért is? Hogy soha többé ne történhessen meg. Hogy ne legyen pillanat az életemben, amikor valakinek kinyílok úgy, hogy bármikor a szívemig szúrhat.
Hogy miért írok ilyesmikről? Hogy miért írok ilyen őszintén és naívan, talán utoljára életemben? Mert jobbra nem futja egy olyan embertől amilyen én vagyok. A őszinte, romantikus, mindenét odaadó balfasz ennyi volt, legalább még egy hosszú csöndes időszak erejéig...

Egy fájdalmas este egy fájdalmas pontja volt. Az író ennyit préselt ki magából, majd csatlakozott a társasághoz újra, de már csak látszatnak. Ennyire futotta. A szavak csöngtek az elméjében, a betűk peregtek a szeme előtt. Valami hiányzott, valami teljesen eltűnt előle, ami miatt addig bármit megtett volna.
Úgy érezte elgyengült, olyan volt, mint a papírlap ha szél ellen küzd, s eltűnt róla az utolsó nehezék is. Gyávává vált abban a percben, és szégyenteljesen, bolond módjára írt. Aznap este, és a másnap szédítő lázálomszerű ténfergésében jött rá mennyire megtántorodott, és csak szánni tudta a leírt sorokat, de nem akarta őket, sem az emléküket eltörölni. Tanulni akart, azt akarta, emlékezzen arra, milyen helyzetben vannak azok, akik segítség nélkül, egyedül élnek át ilyen fájdalmat.
Segítség. Vágyott rá, segíteni akart, hogy a szükség érzése megerősítse, és segítsen rajta is. Itt akadt el megint, és megint, túlozni akart és mégsem, menni akart és mégsem, aludni akart és mégsem. Várta az álmot, ami annyi képben jött, amennyi arcra csak emlékezni tudott, és mindig csak új arcokkal bővült.

Soha senki nem lépett ki azokból az álmokból. Még nem.