Káosz a fejemben
Minden egyes eremben
Mint minden emberben
Ó igen, benned és bennem

This night will never
Never ever be so rest
As to let my thoughts be pests

So I am writing
As there's no morning to come
In my head there still are some
Of the best rhymes yet to come

Legyél jó és legyél szép,
Nap süssön és kék legyen az ég;
Virulj szépen, nevess jókat,
Amíg nyár van fürödj, egyél sokat!

At your door I am
And you invite me to spend
A night as more than a friend

Well, this is awkward
In this late hour and this place
But my fool self can't be saved

Mi történt? Mi történik? Miért változik ennyi minden pár hét alatt? Mi hiányzik, vagy mi lett más? Mitől lett távoli a hangod? A kérdések sorakoznak bennem, és másra már nem is tudok gondolni, csak, hogy nincs már más hátra, mint mindent félretéve nekilátni megalapozni azt, aminek még a közelében sem vagyok.
Problémák vannak és lesznek, de ha hagyom magam elaltatni a tudatban, hogy "lesz még" van egy olyan érzésem, hogy mégsem lesz olyan könnyen. Hol van belőlünk az előre való törekvés? Miért akarunk beleülni a megszervezett rendbe, ha már tudjuk, hogy késő?
És végül... Én miért hagytam belealudni magamat ugyanebbe a ritmusba, és miért nem léptem előbb?

Az író, vagy bárki is legyen, nem akarva újra végiggondolni az utóbbit, nem tudta a válaszokat, és nem tudta merre nézzen. Amerről biztosságot várt, a telefon túloldala sem volt már a régi. Valami megváltozott, és a kép, amibe hősünk hazaérni hitt, összeomlani látszott.
A fiatal, de valahol mégis erőteljesen öregedő férfi megragadta saját haját. Érezte magán, hogy minden mozdulata a gondokkal teli férfié, a sablon rá is igaz volt, és az éjszaka közepén, akadozva gépelve semmit sem tudott tenni ellene. Aludni akart, de gondolatai felkeltették, hogy megírja a sorokat, de amint beléjük merült, máris az ágyra gondolt, és a kellemes-vágyott álmokra, amik elragadják egy kicsit, mielőtt munkát keresni indul a másnapi városi dzsungelben.
A csendes falu után... Ez mindenképpen kikívánkozott még. A közeli múlt mindent megfordító képe élénken élt a most újra "szabadon" a gépe előtt irogató férfiban. Visszavágyott, és átkozta a testét annak gyengeségéért, és átkozta magát azért, amiért nem tudta, vagy talán akarta, elsőre megoldani, minden áron megoldani a problémát, ami végül hazaküldte.

A kezek pedig megálltak, hosszú, csendes szünetre. Az írásnak itt vége.