Az írás már csak egy pótcselekvés volt, valami, amibe menekülni lehetett a kegyetlen világ elől. Az írás nem mutatott hátat, nem okolt, nem menekült, nem kívánt. Az írás csak tükör volt, megmutatott mindent, és sosem rejtett semmit. A tiszta tükör még a monitor könnyesztő fényénél is jobban, kegyetlenebbül éreztette, a hiányt, a mellőzöttséget, a sikertelenséget és főként a testet remegésbe záró tehetetlen dühöt minden megoldhatatlan most fölött. Most volt minden, és mosttá vált a jövő képe is.
Valaminek szépen, lassan vége lett. Képek sorakoztak, magányos, tehetetlen, könnyfüggönyözött képek. Ajtónak hátat vető, lehajtott fejjel, némán bámuló férfi képe, a férfié, aki a metsző szélbe sétál, elforrott hanggal, s arcát korbácsolja az égető érzés, mit könnyei hagynak, s végül a pillanat a család mellett, a menekülés az egyedülléttől, a szörnyű ráébredés a kegyetlen tényre, akkor és ott, némán újra a magányba szökve, a maszatos üvegen át is jól érezhető, a szoba állandó sötétségét átszelő monitor fénye előtt. Újra.
Nem volt már semmi, csak az a fény, az az életidegen, libabőrt idéző, gyomrot taposó érzés, amit semmilyen dal nem tehetett szebbé. Valami talán végleg elveszett és kimaradt az életből, aminek soha sem szabadott volna. Csalódás és tehetetlenség fullasztotta meg a hiány égető érzését, és taszította megint és megint mélyre a megrázó szégyent, a szégyent a sötétségben élő, magányt kereső íróban. Abban a férfiban, aki írni akart, tiszta volt, és vágyakkal, eszmékkel teli, s mostra gyenge, eltört, kilyukadt, üres, és piszkos lett, kívül és belül.
Valamiért azonban az írást viszont soha sem lehetett abbahagyni. Valamiért az írás több volt minden vágynál és képnél, minden érzésnél, minden könnynél, ami árvízként taszigálja a gyenge ember álmait. Igen, az írás nem mutatott hátat, nem okolt, nem menekült, nem kívánt. Az írás tükre minden maszaton át látszott, a monitor fényét viszont a legapróbb is zavarta. Még most is zavarta. Hősünk levette szemüvegét és letörölte a maszatot, szeméből pedig kidörzsölte a múló könnyet.

Bénult mélaság, nem érzem, hogy élek
Pedig kívül, s belül is érzem kínját a létnek
Mi visszatart és megfog, nem érdekli, hogy félek
Akkor is, mindig is, igazat ad a törvénynek
Annak, aminek azt köszönhetem, hogy élek
Hisz itt vagyok köztetek, tudjátok, néztek
Engem, egy írást, egy képet, téve elétek
Énekelhetek, festhetek, kiálthatok felétek
Ha nem értitek, ha nem látjátok, hogy élek
Hiába küszködök, nincs értelme a létnek
Nem értitek, nem érzitek karmait a félsznek
Hogy nincs ezen a földön, kinek kellenek a képek
A versek, az írott szó, a képzelet, miért élek
Miknek elvesztésétől óv az alkotó lélek
Mert kaptam, s nem szenvedem hiányát az észnek
Képzeletem alkot, s még a rest perc sem vétek
Hiszen amit alkot az enyém amíg élek
Míg fekhetek a mezőn, s lesznek csillagos éjek
Kíváncsi fülek, tekintetek, várva mit mesélek
Nyárnak melegében akár, s hidegében télnek
Éveimet várom, míg majd szavaimból élek
S akkor, ha vége a semmit tudó rémnek
Amikor a hülyeség elmarad, s én majd beérek
Talán tudni fogom, hogy miért van, a vének
Lassabbak, türelmesek, bölcsek amíg élnek
Igen, talán én is, ha majd akkor még élek
Tudom majd, hogy miként, s miért van, hogy érzek
Képzelek, épitek most is, anélkül hogy értek
Bármit is, bármikor, ha megesik hogy néznek
Akkor is, ha az utcán mellettem ellépnek
Nem csoda, írok, festek, de szépen, csendben élek
Az ujjam mocorog, indulna írni, rajzolni a népnek
Tenni jót és szépet, fogalmát nem ismerve a féknek
Görcsösen akarva, sziluettjét keresve egy-egy révnek
Ahová majd beérek, de addig is, inkább élek
Nem fogadom el igazságát semmilyen ténynek
Hisz igazság végtelen van, s csak egy jut egy lénynek
Nekem csupán szám van, kimondom mit ti féltek
Az enyémet sem én, más szólja, s én égek
Ugyanúgy mint mások, kereszttűzben élek
Csakhogy igaz szótól inkább nem is félek
Lehet az bármekkora bűn, vagy elvetendő vétek
Ha az enyém, hát lássák, de másra, magamra nem vések
Maszkot vagy fércet, arcot nem fedek, főt nem védek
Tőlem hamisak nem lesznek írott, beszélt, rajzolt képek
Mi sem lenne könnyebb, szépet tenni elétek
Amíg hangom hallatom hát, igaz lesz mit képzek
S amit nehéz, hallgatni, tanulok míg élek

Csukott szemek. Békések. Nem mozognak. A pupilla nem türelmetlenkedik, álom nem mozgatja képzelt látvány után a szemgolyót. Mint egy festmény, pazar és egyszerre kontár. Túl hűvösek ezen festmény színei, hidegebbek a decemberi hajnalnál, s mégis, a kép békés. Az apró kis ráncok a szemek mellett sok táncról árulkodnak, hisz sokat nyílt a szem örömtől, s sokat szárította könny.
Fáradt lehet a temperamentum, ami most is csak ezeken a ráncokon látszik, és az arc sóhajvékony vonalán a szemek és az orr találkozásától lefelé. Ritka ez a kis vonal, s legalább olyan szép. Apró, csak nagyon-nagyon közelről látható gödröcskébe fullik a halványka vonal a szemek s az orr között, de a lágy árnyak elrejtik őket is.
A csodás pisze görbék, nem szálasak, nem egyenesek, nem durvák. Finom kis orr szeretőn sokat ért ahoz, akit szeret. Hozzá. Pisszentő, aranyos kis moccanat, s az orr lágyan engedelmeskedik az ujjnak.
S az ujj lejjebb csusszan s elhagyja a lendület, mielőtt megsértené a szent szögletecskét, az ajkak halovány horizontját. Lázító, halovány barackok, sérthetetlen, kicsike sarkok, a hideg képből kivillanó életteli rózsaszirmok. Csókok emlékét őrzik, szenvedélyes, őszinte, hosszú csókokét, fáradt pillanatokét, átizgult sebesre marcangolt időkét, kicsinyke hajlataikkal, gyakori mosolyokét.
A nyak a következő, ahol elidőznek a kezek, hisz minden hajlatot ismernek, mindenhol végigjártak már. Minden apró ráncocskát, minden kecses egyenest, a kulcscsont szögecskéit, a vállak hajlatait...

Bódulat. Illatok és ízek újra, mind újra kell. Csókok borítják a nyakat, és mély, hosszú pillanatokig érzi az orr a szédítő, gyönyörű illatot. Nincs megállás, az élvezet, a vágyódás viszi tovább a kezeket, s a gyönyörű betakart testről lekerül a szövet. Meztelenül alszik, s nem érezheti, tudhatja vagy látja, hogy szeretője így is védtelen ellene. A kezek nyugodalmat lelnek a melleken, remegve érintik hajszálvékonyan a bimbók őrjítő tereit és járják végig a mellnek minden kis területét. Még a hónalj felé is eljátszanak, s a játszadozó a mellek között kuncog, édes-vidám emlékeket idéz.
Hirtelen csönd, s az orr végigsimítja a hasat, ahogyan a félve ingázó szerető egyre lejjebb tart, s csókolja némán a hasnak minden apró kis emlékezetes pontját, megint, s a kezek utakat csinálnak, mozgatnak, lágyan, mindennél udvariasabban nógatják a kecses lábakat félre, s a tekintetek ingadoznak a szemérem felett. Az illat, mint kulcs nyitja a gátlás kapuját, s nincs visszafogás, nem türtőzhet a nyelv, követeli az állandóan, tébolyítóan hiányzó ízeket. Vadul, s minden pillanatban a legteljesebben élvet nyújt, akarja éreztetni hiányát, kelteni igaz érzést, de nincs válasz, s nyáladzó, könnyes pillanatok alatt elvész minden apró türelem, a vágy feszíti a testet, a nadrág gombja elpattan, és egy józan pillanatban érzi, látja még kettejüket az eggyéválás előtt. Extázisban vergődik hosszú percekig, s nem lát már, hörgő, szűzies hangokat hallat a néma szobában, lihegve, verejtékkel eszmélve hajol csókért, s élvez. Testét feszíti a pillanat, és a hév, mintha gerince eltörni készülne a súly alatt, roskad a mellek közé, piheg.
Felnéz, tápászkodik karjaira, s elméjébe kés hasít; csókot vesz el, de szeretője ajka hideg, válasza nincs. Lenéz magukra, s könnyeivel borítja a csendes hűvös arcot. Távozik belőle, megtörli minden apró szegletét, betakarja ismét, majd csókot ad, és ágya széléről, végtelen hosszan, hajnalig üli néma, fájdalmas torát.

Fekszem bénán, vörös az est
A hold az éjjeli pafonra fest
Simogató hangot, mi énekre hív
Látomásom, kényem, kedvem rím
Vers töredezik, ropog az elmémből
Homály, káosz, őrület malma őröl;

Könnyek, fagyos szelek, hallgatás
Fáradt csillogás, döntés, halasztás

Válság, álomkór, kopogás, penész
Üres percek, hiába mozgó ujjak és kéz

Tévedés, félelem, önző mélaság
Lusta, perverz, tétlen bujaság

Kiszáradt száj, gethes torok
Tetves haj, lázas, semmi kórok

Eltévedt szándék, elakadt mozdulat
Újra és újra csak rozsdásodó akarat

Karcos üveg, fáradt szemek, fény
Akarat, hiábavaló, hazug önkény

Vágyódás, tépődés, feszítő kétely
Sötétlő, mély, végtelen métely

Szédítő méreg, étel, kínos porció
Térdelő émelygés, vak hallucináció

Pajzsok, védelem, falak, elzárkózás
Félelem, régi-új, szerelem-csalódás

Kátrány, áradó bűz, tompa fájdalom
Szurtos lyuk, vérző, égő kínom

Tévely, révedés, állandó hazugság
Önmagamnak, másoknak, mindenkinek igazság

Vég persze nincs, az őrület tördel
Élvezi, élvezem, lényem meg térdel
A lény előtt, kit csodál, álmod
Másszor kétségek közt hápog
Mert tény, nincs kiút a vágyból
Ha a kísértés nem enged az ágyból
Szabadulása pedig nincs többé az agynak
A csendes álom előtt ő maga dob ételt a vadnak

A rávetülő vörös-narancs színek félhomályában úszó képet nézte, melyen egy büszke vár és árnyéka folyik végeláthatatlan pusztaságba, majd fenyőerdőbe, végül köddel takart szakadékba. A színek, amelyek nosztalgikusra, békésre, ünnepire festették a szoba képét, a háború, a vérrel festett hajnalok hangulatát varázsolták a falat betakaró képre. A képet megbűvölten, emlékekbe merülőn bámuló alak pipázó szája alig észrevehető mosolyba fordult, míg az arc, a szemek komorsága a vészjósló színeket tükrözve takarták el a világ elől valódi gondolatait.

Méla ámulat.

Nem egy éjszaka telt már el így, és nem volt menekvés a kételyt ébresztő gondolatok elől. A pipa lassan emelkedett ki a férfi szájából, ő pedig, alig huszonéves kinézetét meghazudtoló nyugalommal tekintett a maga mellett levő, elszórt kis csomagra. Felült a kellemes félfekvésből, és a szétszórtságból kezébe került kis készüléket nézte, majd mikor pipafüve ismét izzó sercegéssel törte meg a szoba meghitt csöndjét, felvett a  csöppnyi forgatagból egy szines kis kártyát.

Néma pötyögés.

Egy üzenet. Egy üzenetre várt. Egy, a bizonytalanból kivezető hangra, amiben segítségre, biztosságra, a horizonton megjelenő fénykorongra lelhet. A gondolatai mélyültek, s elméje már nem foglalkozott a külvilággal. Várta a megváltó pihenés, a rejtőzködés a szemet bántó fénytől. A kis elektromos köldökzsinór békésen csusszant ki a kezéből, majd pár pillanat múlva annak a fényei is kialudtak, és a szobára a némaságon kívül senki sem figyelt.

Gondos mosolyok.

Az ajtó kinyílt. Gondos, ráncos asszony lépdelt beljebb, s iagzította meg a súlyos függönyöket, kizárva  hajnal minden fényét. A békés alakot látva mosolya szivet fájdítóan törődővé vált, s a férfi homlokára adott egy mindent elmondó csókot. Az alvó melletti holmikat nesz nélkül karolta fel, és a szoba asztalára tette, majd a telefonra és a kis szines kártyára nézett. Elővette saját mindentudóját, és bepötyögte az új számot, majd ugyanúgy minden nesz nélkül, mint azelőtt, egy utolsó pillantás mellett, elhagyta a kis szobát.