Itt ülök, valahol, valamikor, valamiért. Egyik paraméter sem tiszta, egyik gondolat sem igazi, csak az biztos, ez a pillanat emlékezetes kell, hogy maradjon. Hogy miért is? Hogy soha többé ne történhessen meg. Hogy ne legyen pillanat az életemben, amikor valakinek kinyílok úgy, hogy bármikor a szívemig szúrhat.
Hogy miért írok ilyesmikről? Hogy miért írok ilyen őszintén és naívan, talán utoljára életemben? Mert jobbra nem futja egy olyan embertől amilyen én vagyok. A őszinte, romantikus, mindenét odaadó balfasz ennyi volt, legalább még egy hosszú csöndes időszak erejéig...

Egy fájdalmas este egy fájdalmas pontja volt. Az író ennyit préselt ki magából, majd csatlakozott a társasághoz újra, de már csak látszatnak. Ennyire futotta. A szavak csöngtek az elméjében, a betűk peregtek a szeme előtt. Valami hiányzott, valami teljesen eltűnt előle, ami miatt addig bármit megtett volna.
Úgy érezte elgyengült, olyan volt, mint a papírlap ha szél ellen küzd, s eltűnt róla az utolsó nehezék is. Gyávává vált abban a percben, és szégyenteljesen, bolond módjára írt. Aznap este, és a másnap szédítő lázálomszerű ténfergésében jött rá mennyire megtántorodott, és csak szánni tudta a leírt sorokat, de nem akarta őket, sem az emléküket eltörölni. Tanulni akart, azt akarta, emlékezzen arra, milyen helyzetben vannak azok, akik segítség nélkül, egyedül élnek át ilyen fájdalmat.
Segítség. Vágyott rá, segíteni akart, hogy a szükség érzése megerősítse, és segítsen rajta is. Itt akadt el megint, és megint, túlozni akart és mégsem, menni akart és mégsem, aludni akart és mégsem. Várta az álmot, ami annyi képben jött, amennyi arcra csak emlékezni tudott, és mindig csak új arcokkal bővült.

Soha senki nem lépett ki azokból az álmokból. Még nem.

Hősünk elrévedve ébredt arra a gépe előtt, egy tohonya, gőzölgő nyári nap közepén, szédelegve egy egész éjszaka élményei után, hogy írnia kell. Írnia kell, mert az éhségnek hitt gyomorgörcs nem múlt el, mert pár kép és pár érzés kísértette arról az éjszakáról, amibe éppen csak belecsöppent húsz órával korábban.
Gondolatai a véletlen, és a sors körül forogtak, kérdései az ősrégi kérdések voltak, amíg el nem kergette a haszontalan mondatokat, hogy újra csak egyetlen dologra emlékezzen. Őrülten, homályosan, de verejtéket kirázóan emlékezett a halovány, megfoghatatlan foltokra, amik újra bolondot csináltak belőle. Nem gondolta volna, hogy újra izguló kölyökké válik, hogy lesz valaki aki kihozza belőle legszánalmasabban kapaszkodni, bújni, szeretni vágyó lelkének ezen darabját, de mégis. A gyomortájéki érzés jelezte, hogy teste is érzi, amit az emlékeibe írt. Nem a képeket, nem is a szavakat, az érzést, amikor megint érezhette valaki melegségét, ölelhetett, és nézhetett úgy, ahogy addig hosszú ideje soha.
Persze ez jelenthette azt is, egy éjjel, egy találkozás erejéig láthatott valakit, valahogyan, és ez az összes emlék, ami belőle megmarad. A fáradtság erre a gondolatra a fejébe szökött. Az undor enyhe méregként torzította el az arcát, lassan belemarva minden pontba, amit addig átélt magában. A menekülést és egyedüllétet régen megelégelt valója megint önmagát hasította meg, és kezdett kétségekbe és almokba menekülni.

Szünet. Minden ihlet, kedv, tettvágy megszűnt, a fájdalom nőtt, majd dobbant egy nagyot hősünk szive, mintha ki akarna szabadulni a testből, ami nem viszi sehová.
Talán menni kéne, odahagyva mindent ami most, és megtudni mit is jelent igazából... Valami elakadt. Régi gondolatok törtek a felszínre, olyanok, amik a rohanást, az állomást juttatták eszébe. Az emlékek, az arcok vadul rohanták meg a maga elé révedő írót. Vakon gépelte a sorokat tovább. Mennyi ott- és félbehagyott remény kötődik közvetlenül vagy éppen közvetve az állomáshoz, ami ezt a szutykos várost azzá teszi a számára ami. Az éjjel is esett róla szó, sőt aznap többször is. Lehet ennyi véletlen egy napon, annyi másik után?

"Debrecen visszavárja azokat, akik benne nőttek fel." Milyen igaz, vagy éppen milyen félrevezető. Egyre inkább tűnt úgy, hogy a visszavárás visszahúzást jelent, a város megkedvelése pedig csapdát. Egy édes, de ragadós csapdát, amit igazolt is, akaratán kívül, akiért most a test égett.
"Szeretem Debrecent, de egyáltalán nem ismerem." A város, amit addig lehet szeretni amíg nem ismerik igazán, talán ez Debrecen igazi neve, talán ez az amiért elmenni akkor is nehéz, ha már kereszt a maradás. Ha meg kellett volna tenni egy lépést, akár csak egy-pár napra, akár évekre, akár örökre, Debrecen mindig visszatartotta azt, aki menni akar, és aki már annyiszor menni akart de soha sem tudott igazán.

"Jövőre én is jövök..."

A pont, ahonnan nincsen semmi hátra
Ahol végződik testünk hosszú-hosszú tánca
Az a tánc, amit lábainkkal végtelenül járunk
A lábakon, míg térdünk gyengül, s bírja álltunk
Az a tánc, amihez kezünk csodát legyez
A kéz, mi alkot, segít, tesz, majd remegésbe vesz

A pont, ahonnan visszanézhetünk
Ahonnan figyelhetjük egész életünk
Az életet, amelyben szemeink csodákat látnak
A szemek, mik vénülve, veszett fénnyel hálnak
Az életet, ami csodás zenét ad a fülnek
A fülnek, miből a vég előtt kivész az ének

A pont, ahonnan már nem csak test vagyunk
Hanem maga az élet, amit alkotunk
Az alkotás, ami végig a hátunkra borul
A háton, mi a korral görbévé domborul
Az alkotás, amit büszke melleink táplálnak
A mellek, mik végül megereszkednek s lógva megadnak

A pont, ahol a test megszűnik testnek lenni
Mert megeszi a föld, s megszűnik élni
Az életet, aminek jelentést önmaga nem adhat
A jelentést, mit gondolataink folyton csak kutatnak
Az életet, aminek értelmét sosem fogjuk fel
Az értelmet, mit gyermekeink élete mond majd el

"Azt mondják, ha új társaságba kerülsz, új embereket ismersz meg, új esélyt kapsz arra, hogy szeressenek, és szerethess."

Mi történik, ha mégsincs így, mi történik, ha az ember lelke, saját akarata ellenére tolja el magától azokat, akiket szerethetne? Miről dönthet valaki úgy igazán? Mit alakít ténylegesen ő maga? Mégis mitől lesz valaki így is szerencsés, hogy találkoznak szemei egy másik hasonló szempárral? A kérdések vég nélkül bombázták hősünket, aki fejére tett kezekkel ült, és nézett saját megkínzott ölébe. Undorodott magától, félt a jövőtől, attól, hogy megint elveszít valakit, valakiket, akikre szüksége van, akiknek rá lehet szükségük.

Van valakinek egyáltalán szüksége rá? Nem tudta, nem tudhatta a választ, hiszen ahányszor érezhette, hogy valaki mellette, mögötte, körülötte van, a következő pillantás már csak távoli lehetett. Elrévedve, nagyokat dobbanó szívvel, gondolatokkal, amik talán évek óta dörömböltek az agyában aludni akart, de szemei, háta, nyaka, száradó szájalábai mind tudták, megint egy álmatlan és keserves éjszaka várja őket, hacsak nem történik erőszak.

Az "író" retardáltnak érezte magát, és saját abszurdan visszacsengő röhelyének visszhangjai szóltak a fejében. "Igen, nyertél. Te úgy is speciális vagy. Gratulálunk!" Nem tudott nem önmagát sajnálva nézni magára. Kívülről látva a kis szobát, az életet, az életteret, minden olyan törékeny és lehetetlen volt, mint egy jégpalota, ami a tavasz első napjain véglegesen elolvad majd. Elege volt saját tehetetlenségéből, írni kezdett, mintha haraggal írhatna jót, mintha önmagát gyűlölve írhatna olyat, amit már évek óta akart. Persze írni is csak akart. Szeretett volna, álmodott róla, tervezte. Mondta, hogy...

Hányszor akarja még becsapni önmagát? Kétségei között érezte, a sok ígéret, amit magának és másoknak mondott, végre talán elkezdtek hatni a lelkiismeretére, arra, ami még egyben tartotta a jégvárat, amiből még született néha valami elgondolkodtató, egy kis tükör, hibásan, részlegesen, de legalább működően, mint az, amit éppen írt. Többet persze ezután a pont után sem tudott írni.

Hogy miért írt hősünk, és hogy miért írt az elektromos fióknak időről időre? Hiszen már régen nem jelentett semmit, amit azelőtt. Üresen, meredve gondolta át, miért is pötyög a billentyűzeten magáról és magának, hiszen senki sem tudja igazán, miért is születnek az írásai. Az eszébe folyton folyvást csak kérdések tülekedtek. Vakarózott, zenébe, és karjaiba temetkezett, otthagyta írnivalóját.
Miért kell a tudat, hogy van valahol egy kis szeglet, ahová ő és csak ő lát be? Nem volt válasz. Most egyetlen válasz sem volt, csak homály, és borzongató reménytelenség. Emberi roncs? Lelki szemétdomb? Kilátástalan szánalmasság? Melyik illett jobban hősünkre? Ő se tudta, de valahol érezte, mindegyik egyszerre. Valami eltört, belül, ahol senki se járt még igazán, valami ott eltört, és nyikorogva sikít valakiért, de az a valaki nem jött, nem is tudhatott, de ha tudta volna is, akkor sem tehette volna meg. Az önmagába, és önsajnálatába merülő írónk csak ezt ismételgette.

De mégis, és újra, csak jöttek a kérdések, megállíthatatlanul.
Mi van ha azt mondom, kell a közelséged? - Nem tudott válaszolni, se magának, se annak, amit maga mögé utasított. Közel lenni valakihez, akihez nem lehet, és ugyanennyire lehet is. Kihasználni? Soha.

És mi van ha vágyom rá, hogy szükség legyen rám? - Mikor nem vágyott rá? Mindig ezt akarta, mindig várt valakit, akihez közel lehet, és akivel törődhet, de soha nem akadtak olyanok, akik ezt megadták volna, akik elfogadták volna tőle. Ha most van valaki? Ha valaki végre tőle vár valamit, ölelést, szavakat, törődést? Feltámadt benne valami, és szűnni nem akaró zsibbadás költözött testébe.

Mi van ha azt mondom, kellesz? - Nem volt több szó, nem volt több gondolat, csak a zsibbasztó félelem, és az elmélázó, álmodó szemek előtt elvillanó képek sora. Emlékek, közelről, élénken. Hosszan nézett maga elé, játszadozott méla ujjaival a billentyűzeten, és csak várta, hogy mikor lesz elege az önsajnálatból, és mikor mondja ki megint.

Hazugság. Mint mindig. Elmosolyodott, majdhogynem kinevette magát, és nem hitt többé tévelygéseinek. Nem akart többé olyan úton járni, amivel idáig megkeserítette saját életét. Magabiztossá vált, bólogatott, és befejezte az írást. Semmilyen befejezést nem írt, úgy hagyta ott a szöveget, ahogy majd valamikor még képes lesz kitörölni, talán az emlékeiből is, a gondolatokkal együtt.